Szerdán vált elérhetővé az Xbox360 op-endszerének frissítése, és bizony a dashboard komoly ráncfelvarráson esett át. Nem titok, a Microsoft kissé lelopta a Wii-szisztémát, de jó helyről lopni nem bűn és én teljesen meg vagyok elégedve a végeredménnyel. Rettentő gyors, jól felépített, izgalmas, fiatalos, tele van frankó opciókkal és a legjobb: készíthetünk egész alakos avatart. Az installálást követően magam is jó fél órát babráltam a saját virtuális énemmel. Habár az elérhető opciók még szűkösek (remélem frissülni fog újabb elemekkel), azért sikerült egy viszonylag hozzám hasonló alakot kreálni. Helló Bate81.

Életem legjobb játéksorozata, az egyik legkiforrottabb és legjobban összerakott PC-s szerepjáték, ami egy eszméletlenül lelombozó, de elképesztően hangulatos világba kalauzolt minket. A program, amelynek első két részét többször végigjátszottam, amit hetekig nem tudtam letenni. Imádtam és végre elérhető közelségben van a harmadik rész, mit elérhetőben, szinte már itt is van. Évek óta tudjuk, hogy jön, és másfél éve tudtuk meg a bejelentés dátumát. Holnap a Platinum Shop-nak hála végre a kezemben lesz és kiderül, hogy folytatódik-e az élmény vagy csalódás ér. Régen vártam ennyire játékot, régen vártam ennyire, hogy felzúgjon az Xbox és behelyezhessem a lemezt, ami remélhetőleg hosszú napokra leköti majd a figyelmemet...

Ahogy azt írtam tegnap, szombaton Budapest Game Show 08 volt a Millenárison és játékmagazin szerkesztőként magam is kivettem a részem a programból: az egyik legfrissebb Electronic Arts játékot nekem kellett bemutatnom. A program az idei ősz nagy favoritja, a Mirror's Edge, amit nekem már volt szerencsém végigjátszani másfél hete. Mikor a programra készültem, még azt hittem, hogy nekem kell majd a kontroller mögé állnom és játszanom, ám mikor megérkeztem, akkor kiderült, hogy fél órán keresztül nekem kell a színpadon beszélnem a nagy tömeg előtt. Bármily furcsa, ettől én megkönnyebültem, ugyanis beszélni sokkal könnyebb róla, mint folyékonyan játszani - lévén nem egy könnyű programról van szó. 17:40-kor került sor a prezentációra, s miközben az egyik EA-s srác játszotta a programot, én folyamatosan ismertettem a program lényegi részeit (grafika, irányítás, történet, pályák, játékmenet, kihívás).

 

Ahhoz képest, hogy nem nagyon készültem a dologra, szerintem elég jól sikerült a dolog, végigbeszéltem a fél órát és még a közönséget is sikerült bevonni a "programba" - kérdéseket tettek fel a játékkal kapcsolatban és pedig legjobb tudásom szerint igyekeztem válaszolni. Szerencsémre valaki szemfüles volt és a fél óra tíz percét rögzítette mobillal, majd közzé is tette a youtube-on. Következzen tehát a prezentációm egyharmada:

 

No, tegnap lezajlott a második Budapest Game Show és azt kell, hogy mondjam, hogy meglehetősen jól sikerült a dolog. Az eseményről gyorsban annyit kell tudni, hogy a hazai Microsoft áll az egész hátterében, de mellettük számos hazai kiadó (EA, CD Projekt...) képviseltette magát. Tavaly ugyan nem voltam, mert akkor a FIFA4v4-en kellett helytállni, így nincs viszonyítása alapom, de szerintem magyar viszonylatban nagyon jól sikerült a dolog. Mondjuk a képregényfesztiválokhoz képest, mindenképp  hiszen a képregényes élet megmozdulásai még mindig nem az igaziak, annak ellenére, hogy lassan öt éve próbálkoznak a szervezők. Na, de visszatérve a Millenárison tartott videojáték-őrületre: egyrészt rengeteg ember volt, estére elérte az ötezret a látogatók száma, tele volt a hely Xbox-okkal és PC-kkel (a viszonylag kis hely ellenére elég ötletes elrendezésben), na meg a legújabb játékokkal: Gears of War 2, Fable 2, Spider-Man: Web of Shadows, Tomb Raider: Underworld, Fifa 09, Dead Space és még sorolhatnám (sajnos Fallout 3 és COD: World at War nem volt)...

 

Amellett, hogy lehetett játszani a show legjobb része mégiscsak a hatalmas színpad volt, még hatalmasabb kivetítővel, ahol bemutatták a legújabb címeket. A hazai szaksajtó színe java játszott és kommentálta a programokat, miközben a közönség nézhette a hatalmas kivetítőn zajló eseményeket. Magam is részese voltam ennek a résznek, hiszen nekem kellett prezentálni a Mirror's Edge című FPS-csodát: miközben egy EA-s srác tolta a programot, én ecseteltem a látottakat és a játék legfontosabb jellemzőit - fél órás volt az én részem és azt hiszem elég jól sikerült (habár a hangosítás nem volt éppen 100%-os). 

 

Bár nem voltam kinn egész nap, az a pár óra,amíg ott voltam meggyőzött, hogy érdemes lesz jövőre is megjelenni és kiváncsian várom, hogy 2009-ben mivel tudják tovább emelni a rendezvény színvonalát.

El tudod képzelni, hogy milyen lehet minden nap felülről látni a várost? Tudod milyen, mikor egy konténer, egy csatorna, egy cső nem csak szimpla tárgy, hanem lehetőség. Tudod milyen az, mikor a legmagasabb pont nem elérhetetlen, csupán kihívás? Fogalmad sincs? Sebaj, pár napja még én sem tudtam, de aztán találkoztam Faithel és megváltozott minden...

 

Bevallom, nem vártam sokat ettől a játéktól, gyakorlatilag szinte semmit, hiszen a kollegák az első tesztek után nem nyilatkoztak túl elismerően róla. Ettől függetlenül belevágtam, mert szeretem a hack'n'slash RPG-ket, s mivel elég nagyot csalódtam a Space Siege-ben, gondoltam megnézem, hogy mit tud nyújtani egy Xbox360-as szeletelős szerepjáték. Mondanom sem kell, jót tett a minimális várakozás, ugyanis megint egy olyan program került a kezeim közé, ami képes hajnali négyig fenn tartani úgy, hogy észre sem veszem az idő múlását.

Nem vagyok egy nagy Star Wars fan, mint oly sokan, én is szeretem az eredeti trilógiát, olvastam sok könyvet a témában, képregényes fronton is követtem a dolgot, de például az előzmény három résztől körülbelül hányok. A gyermeki hevület már kiveszett belőlem, sokkal inkább látom már a Star Wars univerzumot milliárdos biznisznek, mint olyan szórakozásnak, amitől libabőrös lesz a karom. Ettől függetlenül ma az Xbox Live-ről letöltöttem a legújabb SW játék, a Force Unleashed demóját és bizony tátva maradt a szám. Darth Vader titkos tanítványát alakíthatom, egy ifjú Jedit, aki a sötét oldal szolgálatában áll. Ebből fakadóan vörös fénykard, villámok a kezekből és egyéb durva Jedi fogások egyből - mindez eszméletlenül szép környezetben, állítólag csavaros és hosszadalmas történettel, TPS formában. Mondanom sem kell, igencsak elkapott a Jedi hangulat, mikor rájöttem, hogy mindent meg lehet ragadni az Erővel, mindent lehet mozgatni és fegyverként használni. A pálya él, nem csak díszlet. Megfoghatok egy ládát, kiverhetem az ablakot, mire a vákum elkezdi kiszippantani a levegőt, a közeli tárgyak kirepülnek, de bekapcsol a védelmi rendszer és egy vasredőny lezárja a kitört felületet. Minden interakítv, minden reagál mindenre, gyönyörű robbanások, események az én cselekedeteimtől függetlenül. 

 

A demó igen rövidke, de nagyon élvezetes, a karakter fejlődik, és eszméletlen jó érzés, mikor nem kell kapcsolókkal bíbelődni, hanem egyszerűen egy ajtó elé állok és az Erővel betöröm - a játékos végre átérzi, milyen is az, mikor egy Jedi belelendül. De ez még nem minden, a harc dinamikus és változatos, a képességeinket kombinálhatjuk a fénykarddal és eszméletlen hangulata van, mikor egy ügyességi minijáték keretében egymagunk lenyomunk egy lépegetőt. S mindez még csak egy morzsa, egy 15 perces demó, alig várom, hogy a teljes verziót is a kezeim közé kaparinthassam...

Újságíró vagyok ugye, s ezen munkám keretén belül elvállaltam egy plusz feladatot, amely abból áll, hogy egy PC-s platform játékhoz kell úgymond guide-ot írnom, amely gyakorlatilag annyit tesz, hogy végig kell mennem minden pályán és le kell írnom, hogy mit kell a továbbjutáshoz elvégezni az adott területen. Ez elsőre elég szórakoztatónak hangzik, de elárulom, valójában kicsit körülményes és unalmas meló: játszani, leírni, képet készíteni, játszani, leírni, képet készíteni, játszani, leírni, képet készíteni, játszani, leírni, képet készíteni...

Ezen feladat elvégzése közben jött el a karrierem mélypontja, hiszen most éppen azt kell megfogalmaznom, hogy van egy olyan minijáték a tesztelt alanyban, ahol egy medve fingásának az erősségét kell megadnom - lévén a szellentés segítségével "lőhetek" ki egy másik karaktert, ezzel megszerezve a továbbjutáshoz szükséges tárgyakat. Figyelni kell azonban, mert csak egy adott szellentés mérték juttat el a kívánt pontra, sem a túl erős, sem a túl gyenge fing nem hatásos. Mindezt ötször kell végigcsinálni, öt különböző értékkel. S mindez egy tizenkét éveseknek készült játékban, s ami még rosszabb, nekem ezt normálisan meg kell fogalmaznom. Legyen a neve mondjuk bélgáz-katapult.

Nos, azt hiszem ennél lejjebb már nem nagyon van...

Tesztünk alanya ezúttal az Xbox 360-as változat, amely nem egy egetrengetően jó játék, de még így is klasszisokkal jobb, mint az asztali gépekre készített változata. A Microsoft konzoljára a Secret Level készítette el a játékot, s ezt a verziót nyugodt szívvel ajánljuk az akciófanatikusoknak, hiszen bár nem főnyeremény a dolog, azért egyszeri végigjátszásra bőven elmegy. A cselekmény itt is nagy vonalakban követi a film eseményeit, s csupán itt látszik, hogy az összes Vasember játék a SEGA istállójából került ki, ugyanis az átvezető jelenetek itt is ugyanazok, mint a többi verzióban. A történetre szót nagyon nem vesztegetnénk, a játékmenetre sok hatásuk nem lesz, a feladatunk ugyanis a játék során csupán annyi, hogy lelőjünk mindent, ami a radarunk képernyőjére kerül.

 

Az előző két képes postomban a második gyerekkoromat emlegettem, s talán ez egy apró magyarázatra szorul. Második, ugyanis én még ahhoz a generációhoz tartozom, aki kölyökkorában élt-halt a világszerte ismert építős játékért. Abban a szerencsés helyzetben voltam 6-12 évesen, hogy a szüleim karácsonyra és szüli-, névnapra rendszeresen ilyen játékokkal leptek meg, az elején jobbára még csak a dollár boltokból, mert az átkosban nem volt mindenhonnan beszerezhető a LEGO cég termékskálája. Akkoriban még nem Star Wars, Pókember, Harry Potter volt a LEGO divat, hanem a City, orvosi rendelővel, autószerelővel, kórházzal, tűzoltósággal és egyéb békés dolgokkal, nekem is ebből van még egy hatalmas zsáknyi, a szülői ház őrzi ezeket a kincseket. A digitális szórakozás előretörésével persze a LEGO egyre inkább a háttérbe szorult a mai gyerekeknél (az ára is nagyon borsos), így a cégnek lépnie kellett, s nem meglepő módon megjelentek a számítógépes-, konzolos játékok piacán, kezdetben nem túl sikeres címekkel. Az idő múlásával persze ráakadtak a megfelelő fejlesztőkre (Telltale Games) és a LucasArts-ra, minek fejleményeként minőségi játékok kezdtek szállingózni a LEGO név alatt, s kis késéssel ugyan, de magam is bekapcsolódtam a sodrásba, megélve ezzel a második gyermekkoromat.

Tüp-tü-düppű-tüp-tüdűűű 

Nem is olyan régen arról meséltem, hogy Grath pajti partyt szervezett az otthonukban, s ezen partynak a fő attrakciója a Rock Band nevezetű játék volt, amelyben ugye lehetőség van egy zenekar felállítására: van dobszerkó, gitár és ének, rengeteg remek muzsika, és a képernyőt figyelve a hangszerekkel lehet imitálni a zenélést - hatalmas a móka és a hangulat. No, az összeröffenés legutóbb olyan jól sikerült, hogy már akkor be lett tervezve a folytatás, ami meg is esett, méghozzá péntek délután, egészen az éjszakába nyúlóan. Részemről egy kicsit kedvetlenül indult a móka, de a múltkori jól megszokott nagy csapat (Orsi, Ildikó, Grath, Chris, Stöki) végül megint meghozta a kedvemet és szinte az egész estét végiggitároztam (najó, néha odaengedtem mást is). A hangulat ismét fergetegesen jó volt, előkerültek a nagy slágerek (Blondie - Call me, Foo Fighters - Leran to fly, Garbage - I think i'm Paranoid, Metallica - Enter Sandman, Radiohead - Creep, Soundgarden - Black Hole Sun, Red Hot Chili Pappers - Dani California, Boston - More than a Feeling és még egy csomó minden, ami most nem jut az eszembe...) és valamikor éjjel tizenegy körül jegyezte meg Stöki: "Az élet Hard-on kezdődik". Tudniillik már az előző alkalommal is mindent mediumon játszottunk, és mikor már a sokadik számnál 95% feletti lett az eredmény, csak úgy döntöttem, hogy meglépem a hard fokozatot és kipróbálom magam. Jelentem, saját magamat is meglepve, képes voltam ezen a szinten is végigjátszani egyes nótákat, anélkül, hogy a gép kidobott volna a csapatból. Látván a teljesítményt Stöki is vérszemet kapott és az én gitárom mellé a dobot is hardra állítottuk, nem is kellett csak fél óra és Stöki komoly százalékokat produkált ezen a szinten is. A végére szinte versenyt űztünk abból, hogy melyk számokat tudjuk eljátszani a keményebb kategóriában és ekkor már a dalospacsirták (főleg Orsi és Chris) is csatlakoztak hozzánk. Kemény volt nagyon, igazi banda feeling, iszonyatosan jól szórakoztunk. Meg is fogadtam, hogy nem adom lejjebb, itthon is csak hardon tolom a Guitar Hero-t, hogy legközelebb még durvább kombókat nyomhassak...

Grath koma szombatra tüchtig kis partyt rendezett a piliscsabai Magdolna völgyben lévő rezidenciájukra, amelyre jó sokan el is zarándokoltunk. A buli egy része amolyan hagyományos grill-party volt, mindenféle földi jóval, húsokkal, salátákkal, piával és a szomszéd kutyával, aki szerintem egyre sűrűbb vendég lesz a kollegáéknál. Ezidáig sokat szivattuk Grath-et, hogy vidéken lakik, mucsán, ám asszem a jövőben fel kell hagynom ezzel a művelettel, hiszen nem lenne őszinte a fricska a részemről. Töredelmesen be kell vallanom, hogy bizony irigylésre méltó mind a környék, mind a fejük fölé húzott kis házikó: igényes, rendkívül jól kivitelezett, lakájos, egyszóval tényleg egy nagyon fasza kis viskó, felszerelve mindennel, amire az embernek igénye lehet. Ottlétemkor meg kellett állapítanom azt is, hogy az öregnek több könyve és DVD-je van, mint nekem, szóval van még hova fejlődni, egyedül az tölt el nyugodt érzéssel, hogy képregényben még mindig én vagyok a verhetetlen.

A party első része tehát teljesen hagyományos volt, de aztán előkerült a fő attrakció, a hazai Electronic Arts-tól szerzett Rock Band, ami a Guitar Hero kvázi továbbfejlesztett változata, hiszen itt már nem csak gitár van (ebből is kettő), hanem dob és ének is. Mondanom sem kell, hogy a nap igazán party lelkületű emberei igen hamar megszállták a szettet és bár első körben csak a dob és a gitár izzott, később megjött a kedv az énekléshez is és hihetetlen nagy hangulat kerekedett a nappaliban. A gitározás szinte mindenkinek pöpecül ment, hiszen volt időnk gyakorolni a Guitar Herokkal, a dob kicsit szokatlan volt, jóval nehezebb, mint a gitár (lábdob és négy tányér, még easy szinten is meggyúlt vele a bajom), de Stökit ez nem zavarta, egy óra alatt olyan szintre fejlesztette a dobképességét, hogy csak csipáztunk. Énekelni ugyan én nem énekeltem, de a többiek nagyon élvezték a mókát, a program a hangszínt figyeli, nem a szöveget, ebből fakadóan volt is óbeégatás rendesen, de ez mit sem rontott az oltári hangulaton. Metallica, Garbage, Beastie Boys, Police, Blondie, és a kihagyhatatlan Creep a Radioheadtól, amit Orsi kedvéért legalább ötvenszer eljátszottunk (és akkor ugye a zseniális Black Hole Sun-t még nem is említettem). Szóval voltak slágerek dögivel, s nincs is annál jobb, mikor egy ember dobol, egy gitározik, három meg nyivákol mellette folyamatosan. A hangulat tehát garantált volt, nyomtuk is vagy hat órán keresztül, személy szerint nekem a végére bele is fájdult a fejem, de még így is feledhetetlen élmény volt együtt muzsikálni a barátokkal. Bár elmesélve a morzsája sem jön át a feelingnek, ez egy olyan móka, amit egyszer mindenkinek ki kellene próbálni, pajtásokkal körülvéve, mert hihetetlen, hogy repül vele az idő, és milyen jól érzi magát közben az ember.

Nem is olyan régen arról számoltam be, hogy szereztem egy PSP-t, amihez már a vásárláskor hozzácsaptam egy Loco Roco-t is, majd néhány nappal később újabb UDM került a masinába, méghozzá az, amelyen a Patapon című remekmű kapott helyet. Ezt a programot ugyanaz a stúdió alkotta meg, akik a Loco Roco-t is, és azt kell, hogy mondjam, sikerült túlszárnyalniuk a PSP húzóneveként számon tartott játékot. A Gurus blogomban már ejtettem pár dicsérő szót a Pataponról, de úgy érzem itt is helyet kell kapnia ennek a remekműnek. A játék lényege, hogy mi egy Mindenhatót alakítunk, akihez imádkoznak a Pataponok, hogy segítsük őket győzelemre az ellenségeikkel szemben. A kis egyszemű lényeket nem tudjuk konkrétan irányítani, csak vezetgetni tudjuk őket, méghozzá dobszólókkal. Bizony, a Patapon egy ritmusjáték, ahol a gombok ütemre történő lenyomásával kell dobszólókat imitálni, s a dobszólókat hallva a kis egyszemű lényeink elvégzik a megfelelő feladatot: vonulás (Pata-Pata-Pata-Pon), támadás (Pon-Pon-Pata-Pon), védekezés (Chaka-Chaka-Pata-Pon) és a későbbiekben lehetőség lesz varázslásra is, amit a negyedik gomb segítségével tudunk előhívni. Maga az irányítás zseniális, hiszen négy gomb elég az egészhez (arról nem is beszélve, hogy nem egy szokványos metódus) és ha ügyesek vagyunk, akkor igen hamar győzelemre tudjuk vezetni a népünket. Persze a játék nem könnyű, tartani kell az ütemet, egy néhány másodperces bénázás a pályába elvesztésébe kerülhet és ha varázsolni akarunk (amire bizony szükség lesz) akkor nagyon oda kell figyelnünk, hogy ne rontsunk, ugyanis a kis kompániánk élete múlhat rajta. Van például egy sivatagos rész, ahol csak akkor jut át a csapatunk, ha esőt varázsolunk, ugyanis enélkül megsülnek a homokban. Igenám, de a varázslatot csak Fever állapotban lehet előhozni, ami csak bizonyos számú sikeres dobolás után jön elő, és még ebben az állapotban is végig kell vinni egy sikeres ritmusgyakorlatot, s ha ez nem minden, hiszen nem is elég egyszer varázsolni, hiszen az eső egy ponton túl eláll és a Pataponok élve elégnek. Szóval kell koncentráció bőven, de még így is marha szórakoztató. Naná, hiszen a különböző pályák szünetében tápolhatjuk a kis törzsünket, vadászhatunk, és az ellenségből és a minijátékok során potyogó jóságoknak köszönhetően egyre erősebb cuccokat aggathatunk harcosainkra és egyre jobb katonákat alkothatunk. Szóval van változatosság dögivel, és nem csak a fejlődésben hanem az ellenfelekben is, egyre keményebb, egyre érdekesebb monszterek jönnek, akiket csak a megfelelő taktikával és varázslattal lehet legyőzni. Szóval lehengerlő az egész, s nem csak az ötletes játékmenet miatt, hanem azért is, mert a kis lényeket nem lehet nem imádni, a design zseniális, a zene elragadó és a hangulat két másodperc alatt beszippant. S ha ez megtörténik, akkor Pata-Pata-Pata-Pon, Pon-Pon-Pata-Pon, Pon-Pon-Pata-Pon...

A tavalyi év egyik legnagyobb hype-al övezett játéka volt az Assassin's Creed (TPS a középkorban, ahol egy bérgyilkost alakítunk, aki a Szent Földet megszáló keresztesek között vág rendet), mindenki várta, mint a messiást, s ahogy az lenni szokott, érkezését követően nem talált egyöntetű imádatra. A szaksajtó 70-100% között értékelte vérmérséklete szerint, konkrétan nálunk 70%-ot kapott, mondván, szép-szép, de a játékmenet hagy némi kívánnivalót maga után. Én hónapokig nem kerültem igazán a game közelébe, néhány hete szereztem be viszonylag baráti (4000 Ft) áron, s most hétvégén mélyültem el benne igazán. Jön tehát az én saját véleményem, a megszokotttól eltérően pro-kontra módon felosztva ezt a bejegyzést.

A hétvégén volt alkalmam a Burnout mellett egy másik játékot is kipróbálni, méghozzá a Kingdom Under Fire című "remeket". Bevallom, én szeretem a hack'n'slash műfajt, annak idején rengeteget szórakoztam a Diablo mindkét részével és szerettem Dungeon Siege kaszabolását is, valahogy nekem bejön ez a karaktertápolós dolog, megyek előre, gyakom a szörnyeket, megoldom a tök egyszerű küldetéseket, szétosztom a fejlődési pontokat és gyűjtöm a jobbnál jobb fegyvereket, tovább gyakom a szörnyeket és így tovább. Na ilyen lenne a Kindom Under Fire is, de ez annyira egy tré program, hogy a játéktörténetileg nem túl erős János is azt mondta, hogy ez egy kalap kaki. Mert hát miről is van itt szó. Választunk egy karaktert a játék elején, kapunk néhány fura videót aztán egy erdőben találjuk magunkat, ahol a következő dolgok fogadnak: a pálya olyan lienális, hogy gyakorlatilag az útról sem lehet letérni, nem tudsz bemenni az erdőbe, és csak egy irány van: előre. Vannak szörnyek, körülbelül száz méterenként, egy kupacban, ha közel mész jönnek egyszerre, ha elég messzire futsz akkor visszavonulnak, még akkor is ha közben effektíve harcolsz - ilyenkor lehet utánnuk futni, hogy megint beinduljon az akció. Maga a harc nevetséges, még az animáció is, hiszen hősünk minden egyes csapás után elrakja a fegyverét, fogalma sincs az ellenfelekről, mert ha elindítod a támadást, nem tudod irányítani, ha valamit nem nyomtál jó irányba, akkor hasítjuk a levegőt keményen, természetesen drága akciópontért. A fegyverek egysíkúak, ugyanazt kapod szinte mindig, csak magasabb sebzéssel. A változatosság jegyében minden pálya végén van egy "szellem", akinél lehet vásárolni. Az is vicc, hogy itt a "boltosoknál" vannak a legjobb cuccok, amit az erődben dob a gép, azt jobbára csak eladod. Azért a karakter fejlődik, szóval valami tolja előre a gémert, jómagam akkor adtam fel, mikor eljutottam az első főbosszig. Megváltozott a nézet, egy szűk térbe kerültem és valami elcseszetten csúnya négyfejű szörnyet kellett gyakni, ész nélkül, halál monoton módon. Na ehhez már nem volt kedvem, hajítottam az egészet a sarokba. A dologhoz hozzátartozik, hogy a játék meglehetősen csúnya, olyan, mintha mindenen blur lenne, és még a zene is katasztrófa, összesen két track-el találkoztam, az egyik a harc, a másik az alap. Szóval katasztrófa ez a játék, aki teheti, az kerülje el, és ha gyakni akar, vegye elő inkább újra a Crackdown-t vagy éppen a Dead Rising-ot, ez utóbbiból még a sima zombi irtás is szórakoztatóbb, mint az egész KUF.

A héten végre sikerült beszerezni az Electronic Arts legújabb őrületét a Burnout sorozat Paradise néve hallgató darabját, amit a vidéki kiruccanás után végre volt időm az Xbox-ba helyezni. Autóversenyes programról van szó, amelyben ötvözték a NFS féle hatalmas várost a Burnout széria lényegével: a törés-zúzással, és a hihetetlen mutatványokkal. A hangulat már akkor elkap, mikor az ember behelyezi a lemezt a konzolba, hiszen stílusosan a Guns'n'Roses Paradise City című száma fogad, s alig várjuk, hogy a volán mögé ülhessünk. Erre természetesen a menübe érve pillanatok múlva meg is lesz a lehetőség, a játékos pedig egy teljesen nyitott, szabad városban találja magát, ahol gyakorlatilag azt csinál amit akar az autójával, arra megyünk amerre kedvünk szottyan, semmi fal, semmi akadály, 250 mérföldnyi nyílt út áll rendelkezésünkre. Mehetünk fel-alá, élvezve a száguldást, felvehetünk versenyeket, ahol a cél elérni az egyik pontból a másikba, a lehető leggyorsabban, mehetünk dühöngeni, ahol a többi tagot kell leamortizálni, lehetünk megjelöltek, mikor szakaszverseny van, de mindenki más arra hajt, hogy téged szétzúzzon, lehet kaszkadőrfutamot nyomni, ahol a lényeg a mutatványokon van, végül vannak még autó specifikus versenyek, ahol adott járgánnyal kell versenyt nyerni, hogy egy új járgány legyen a nyeremény (természetesen a kocsikat kapjuk amúgy is nyereményként, összesen 75 különböző autómobilt lehet megnyitni, garantált a hosszú szórakozás). Szóval igazi móka ez a játék, és arról még nem is beszéltem, hogy eszméletlen, hogy néz ki, még sima 72 centis, 100 Hz-es tv-n is, hát még HD-ben. Elképesztően kidolgozott kocsik, hihetetlen törések (mindez lassítva, frankó fizikával), a város, a táj teljesen rendben van, töltögetés nélkül jön be minden, és az ember tényleg arra megy, amerre kemény fal nem szab határt. Aztán ugye ott a zene, végig egy rádiót hallgatunk, ahol a bemondó mondja az infókat és közben eszméletlen jó zenék szólnak, utánozhatatlan élmény, mikor 200-al szeled át a várost és egyszer csak Avril Lavigne szólal meg a hangszórókból, igazi hangulatttá varázsolva a száguldást. Néha már az is élmény, mikor csak megyünk a városban meszes módjára, hát még a zúzás. Klasszikusokkal jobb, mint a legutóbbi Need for Speed (ProStreet), és hihetetlenül addiktív darab, az ember csak tolná, tolná és tolná...

Még a lapleadás hevében kaptam meg RBaly-tól a Call of Duty 4-et, de mivel az infulenza úgy haladt rajtam végig, mint egy úthenger, hát nem nagyon hallottam a kötelesség hívó szavát, egészen ma délutánig, mikor is felpörgött az XBox-ban a lemez, én pedig egy világszintű konfliktusban találtam magam. Nincs azon mit csodálkozni, hogy a játék mindenhol díjakat és elismeréseket zsákolt be, ugyanis zseniális: nem telt el öt perc és máris egy orosz tanker fedélzetén zúztam az oroszokat, hogy a rakományként cipelt atom ne érhesse el a célját. Hihetetlen hangulat, eszméletlen grafika és csak úgy pörgött az ereimben az adrenalin, ahogy átadtam magam a szórakozásnak (még Jánost is elkapta, pedig csak mellettem állt, de azért bőszen biztatott: jobbra, jobbra!). Tény, hogy az egész játék scriptelt események sorozata, nincs nagy szabadság, de ebben a műfajban ez a játék képviseli a tökéletességet. Eszméletlen jó élmény, ahogy az ember nyomul előre, kapja az újabb objektívákat, és mindinkább belemélyed az eseményekbe. Minden kis részlet a helyén van, és tényleg átjön az a nagybetűs atmoszféra, ami igazán jóvá varázsol egy ilyen programot. Hihetetlenül izgalmas megérkezni a viharban dőlöngélő hajó fedélzetére, először használni az éjjellátó ketyerét, a lézeres irányzékkal halál pontosan végezni a célpontokkal, bevenni egy tv-állomást, durva tűzharcban szétlőni mindent, ám a csúcspont az, amikor csak szereplői vagyunk az eseményeknek, de nem alakítói. Mikor egy közel-keleti ország elnökének a személyébe csöppenünk, arra a rövid időre, míg elvisznek a kivégzőhelyre és a homlokunkhoz nyomják a fegyvert. Mindezt First Person nézetben, átmegyünk a városon, ahol épp tisztogatás folyik, csak forgatjuk a fejünket, aztán a fegyver a szemünk közé és bumm. Az embert kirázza a hideg és alig várja, hogy ismét egy küldetésbe vethesse magát. Szóval eszméletlen, hogy összerakták ezt az epizódot az Infinity Ward-os srácok, van benne kihívás, nem is kevés, képesek újat mutatni, egészen rendhagyó küldetések is akadnak, és ugye itt van a már többször említett hangulat, aki csak egy kicsit is szereti az FPS-eket, vagy oda volt a régi COD sorozatért, annak ez kihagyhatatlan.

Játéktörténelmi pillanathoz érkeztem most így hajnalban, feszültséglevezetés képpen megint bekapcsoltam a boxot, kezembe vettem a gitárt és addig-addig pengettem a digitális nótákat, amíg végre sikerült elérnem az 500 hibátlan leütést, ezzel megnyitva egy közepesen nehéz achievementet a játékban (a végeredmény 543 lett egyébként...). Sajnos a gép ezt még a dal közben jelezte számomra a kis felvillanó Xbox jellel, aminek annyira megörültem, hogy nem sikerült 100%-ra hoznom a dalt, kétszer mellényúltam, ezzel buktam az öt arany csillagot és feltételezem, hogy csupán ennyin múllott az is, hogy átlépjem a lélektani 200 000 pontos határt, amiért egyébként szintén járt volna egy kis bónusz. Sebaj, egy megmérettetésen túl vagyok, s bár kicsit remegnek már a kezeim, tudom, hogy hamarosan belépek a 200K klubba. Napok kérdése, ahogy az is, hogy nekilássak a hard kampánynak, ahol már öt gombbal kell majd bűvészkedni, attól tartok egyébként, hogy ott igencsak le fog lassulni a menetelésem, de hát jó pap holtig tanul, nekem meg van időm bőven (najó, lehet ezzel várok, míg médiumon meg nem lesz mindenből az öt csillag, mert megpróbáltam és nem tudtam végigvinni egy számot...). A sikert egyébként medium-on értem el, a Toadies Possum Kingdom című számával. Asszem ez a dal lesz az, amit elsőként maxolok majd ki...

A remarkable excavation of alien technology on the dusty red plains of Mars catapulted humanity's progress in interstellar travel and introduced the human race to the rest of the galactic pantheon. Earth called the discovery a miracle. The rest of the galaxy called it Mass Effect.

 

Ezekkel a szavakkal végződik a Mass Effect intrója, és a képpel, hanggal turbózottt szöveg könnyedén libabőrt csal az ember végtagjaira. De, hogy mi is ez? Természetesen ismét egy játék, értelemszerűen Xboxra, az eddigiekkel ellentétben azonban nem FPS móka, hanem egy kőkemény szerepjáték, méghozzá a jobbik fajtából. Az alapstory már a fenti idézetből következik: az idegen technológiát megtaláló emberiség kilép az űrbe, ahol egy rengeteg fajból álló szervezet fogadja. Ahogy az lenni szokott, kissé problémásak vagyunk, s egy földi hős képében kezdünk bele a játékba: célunk, hogy bekerüljünk egy különleges egységbe, ezzel is szolgálva planétánk érdekeit. Az első küldetés csúfos kudarccal végződik, tagságunkat megtagadják, s abban a kemény helyzetben találjuk magunkat, hogy meg kell védenünk az érdekeinket és az igazunkat az egyik legerősebb Spectrevel (közéjük akarunk bekerülni) szemben. Ez persze még csaj a játék jéghegyének csúcsa, hiszen ha sikerrel vesszük az első akadályt (lényegében az első küldetést) akkor egy hatalmas szabad világ nyílik meg előttünk, egy fő-fő szállal és megannyi küldetéssel.

Hajnalban sikerült lelkesedésemben rittyenteni egy bejegyzést, aminek értelme nem sok, de akkor nekem igen jól esett. A lényeg a lényeg, már a második hajnalom telt el a Pinátákkal, s igen egy játékról van szó, egy Xbox360 játékról. Mikor a srácok beszéltek róla még nem igazán értettem, hogy mi lehet jó egy kertépítős játékban, ahol gondozni kell a növényeket és megszerezni, nevelgetni a papírból készült, cukorral teli állatkákat. Nem értettem, egészen addig a pontig, amíg el nem kezdtem játszani, akkor azonban azonnal magával ragadott, és nem eresztett. Két nap alatt több, mint tíz óra tiszta játékidőt öltem bele, jobbára az esti és hajnali órákat.

Ma eljött a pillanat, nem várhattam tovább. A múlt héten már elkapott a szele, de a Westendben sem a MM, sem az 576 nem tudta kielégíteni az igényeimet. Ma azonban nem lehetett tovább várni, két cikk megszerkesztése közben elkapott a vágy és már biztos volt, nem jöhetek haza Guitar Hero nélkül. El is indultunk Grath-el a Mammut felé, mert az ottani Saturnban korábban is láttam belőle, és abban bíztam, hogy maradt még legalább egy darab. Szerencsével jártam, ott árválkodott egyetlen példány, én pedig késlekedés nélkül lecsaptam rá és meg sem álltam a pénztárig. Hazafelé páran biztos hülyének néztek egy ekkora dobozzal és sokan biztos most is kiálltanak: te hüüüülye, minek vetted meg, mikor egy hónapon másfél héten belül itt a harmadik rész! Nekik üzenem, hogy azért vettem meg, mert magában nem lehet kapni a szoftvert, és a kettes epizódon olyan számok vannak, amelyeket imádok (hallgatni és játszani egyaránt), arról nem is beszélve, hogy egy gitár nem gitár, hiszen ez a program a kooperatív módban a legélvezetesebb. Éppen ezért megveszem a harmadik részt is, így legalább ha valaki jön hozzám, akkor rögtön nyomhatunk egy párbajt (no meg lesz drótnélküli gitárom is), a leendő házibulik hangulatfokozásáról nem is beszélve. We will, we will rock youuuu...

Bevallom, hogy sosem voltam nagy FPS fan, így annak idején a Half Life (nem fél élet, hanem az atomfizikában használatos felezéi idő jelentéssel) sem ragadott magával. Egy darabig játszottam vele, aztán valahol elakadtam és szépen feledésbe merült, soha többet nem vettem elő. Anno követtem a Half Life 2 körüli botránysorozatot, de sosem telepítettem a játékot, valahogy hidegen hagyott, hiába volt benne bámulatos fizika meg gyönyörű látvány. Az Episode 1 szinte észrevétlenül suhant el mellettem, ám az Episode 2-őt már nem hagyhattam figyelmen kívül, egyrészt, mert ugye a munkám lett, hogy foglalkozzak a játékokkal, főleg ezekkel a nagy címekkel, másrészt a pakk, amiben helyet kapott, már az én érdeklődésemet is felkeltette. Ez lett az Orange Box, ami nem véletlenül kapta a "The best deal in videogame history" titulust. Jómagam Xbox360-ra szereztem be a lemezt, amin az alábbi programok kaptak helyet: Half Life 2, HL2 - Episode 1, HL2 - Episode 2, Portal, Team Fortress 2. Ebből engem ezen utóbbi hagy teljese hidegen, hiszen sosem szerettem az online mókákat, bőven megelégszem a Halo 3 kooperatív módjával. Ellenben a maradék négy játék tökéletes vételként tüntette fel a szememben az egész csomagot. Mostanában egyre több FPS szerepel a repertoáromban (BioShock, MOH: Airborne, Halo 3), így egész belejöttem a témába, az meg különösen tetszik, hogy a HL-ben nem csak lőni, de gondolkodni is kell. A fizika tényleg sokat hozzátesz az élményhez, és tetszenek a feladatok is, és a látvány is egészen jóra sikeredett a konzolos változatban (is). Most tehát lehetőségem van végigvinni az egész HL2 pakkot, élvezem, és talán ez majd rávesz a harmadik epizód megvételére is. Emellett pedig ott a bónusz Portal is, ami gyakorlatilag egy logikai FPS, ahol a Portal gunnal kell eredményeket elérnünk. A lényeg, hogy meg kell oldanunk a pályákat, s ehez egyetlen eszközünk van, a Portal Gun, ami képes "lyukakat ütni" a falba. Egy bejáratot és egy kijáratot, amiken áthaladhatunk. A pályák meglehetősen cselesek, így gondolkodnunk kell, hogyan tudjuk teljesíteni az előttünk lévő feladatokat. Nagyon fontos a fizika is, pl. egy magas helyre úgy juthatunk el, hogy egy szakadék aljára lövünk egy bejáratot, egy az elérendő platformra merőleges falra egy kijáratot és beleugrunk a bejáratba. A fizika törvényei szerint a sebességünk megmarad mikor beleugrunk a bejáratba, így a kijáratból ezzel a sebességgel esünk ki, így könnyedén "átugrunk" a megfelelő helyre. Ilyen, és ehhez hasonló próbák állnak előttünk és ez igazi felüdülés a szokásos lövöldözéshez képest. Az Orange Box tehát tényleg jó vétel és pont el is leszek vele az Assasin's Creed érkezéséig...

Egy ideje itthon is egyre nagyobb teret hódít a legális szoftvervásárlás (rengeteg ismerősöm vesz boltban játékokat és az olvasók megnyilatkozásai ezt támasztják alá...) és a kiadók is egyre jobban igyekeznek, hogy megnyerjék maguknak a játékosokat. Egyre több a honosított szoftver (az EA és a CD Project jár az élen...), és mindinkább növekszik a játékokkal kapcsolatos események száma is (4v4, Budapest Gameshow). Ilyen volt a tegnap este tízkor kezdődő Halo3 Party, aminek keretében meg lett tartva a régóta várt játék európai premierje. Az eseményre a Mammut2-ben került sor, a program egy jó négy méter magas Master Chief szobor leleplezésével kezdődött, Sasa konferált, Cseh Laci és Koko volt a díszvendég (mindketten nagy Xbox360 játékosok). Elmondták az élményeiket, kicsit beszéltek a játékról, majd a Saturnban megkezdődött a sajtótájékoztató, ahol megnéztük a zseniális videókat és meghallgattuk, hogy a Halo sorozat miféle rekordokat döntött meg az utóbbi években (a számok igen impozánsak érdemes erről olvasgatni). Mivel a sajtó nem nagyon kérdezett, hamar megkeződött a játék, éjféltől lehetett megvásárolni a játékot, addig bárki kedvére játszhatott a kihelyezett konzolokon, felbukkant Árpa Attila is, és Koko és Cseh Laci is megmutatták mit tudnak. Közben mindenki kapott ajándékcsomagot (táska, póló, labda, sapka...), kellemesen telt keblű hoszteszlányok jártak-keltek és mindenki nézegette az óráját, ugyanis éjfélkor felbukkant maga Master Chief. Én azt hittem valami gagyi ruhában lejt majd valami fickó, ám a vértezett megdöbbentően jóra sikeredett - nem csoda, hiszen a cucc Amerikából érkezett, ott meg nagyon értenek az ilyen hype-hoz. A ruci műanyagból volt, de eszméletlen jól össze lett rakva, tökéletes mása a játékban látható vértezetnek. Kicsit tátottuk a szánkat, nevettük a program részeként elérhető lézerpisztolyos verseny résztvevőin, majd mikor már mindenki távozott a saját lemezével, akkor mi is nekiindultunk, hogy az Xbox360-akat felpörgetve véget vessünk a háborúnak (toltuk is hajnalig...). Sasa szavaival élve: a kör bezárult! Halo mindenkinek!

Na, tegnap folytattam a játékot, és minden korábban jelzett hibája ellenére egész korrektnek tartottam a programot, tényleg 8-9 pontos, ám tegnap éjszaka igen nagyot kellett csalódnom benne. Elérkeztem az ötödik pályára, ami egyébként sem piskóta, sniperek mindenfelé, tényleg elég keményen kell nyomni, hogy ne halj meg közvetlen a landolás után. De nincs ezzel semmi baj, okosan kell játszani, kommandózni, ez nagyon bejött. Szokás szerint teljesíted az alap objektívákat, s mikor azok megvannak, akkor várod, hogy mi lesz a folytatás, hiszen úgysem ússza meg az ember még egy izzasztó menet nélkül. Meg is történt ez a fordulat és itt volt, hogy csak lestem, hogy az eddigi egyébként korrektül hiteles II. világháborús játékba minek kellett belerakni egy SS terminátort. Véget ér az átvezető animáció és mi történik: előtted egy hatalmas, gázmaszkos, karszalagos monstrum, az übermencs, akibe bele kell ereszteni 2 tárat, hogy felforduljon (egy normál katona 2-3 golyó testre, 1 fejre). Csak lesek mivan, és mellé tényleg terminátor, hiszen ha menekülsz jön utánnad, mint egy robot, tartja a kifogyhatatlan puskáját, és csak lő, mint egy állat. Ha szembeállsz vele, akkor nem megy fedezékbe, csak megáll és lő: ha tehát van elég életerőd akkor simán kinyírod, mert ha te tüzelsz ő beremeg és nem tudja osztani az ólmot. Persze általában nem egyedül jön, minden oldalról jönnek a sima krautok, azt sem tudod fiú vagy-e, esetleg lyány. Mindenesetre a jól összerakott gyárépület után egy ilyen fordulat meglehetősen szánalmasnak tetszett, főleg azzal megtápolva, hogy egy harmadrangú akciófilmből való űbervonatot kell felrobbantani a továbbjutás érdekében. Ezt persze még el is néztem volna, hisz csak egy játék, kifogytak az ötletből, jöhet egy kis sci-fi. Na de, mikor úgy nehezítik a játékot, hogy a gép pofátlanul csal, az már igen gagyinak tetszett: állok egy zsákutcában, hogy védhessem magam az ömlő ellenségek ellen, erre a falból masíroznak ki a németek a hátam mögött. Na ezen a ponton az Electronic Arts számos fejlesztőjének anyja kezdett akut csuklásba, az egész biztos. Ilyen olcsó húzást nem vártam volna a programtól, nyilván újratermelődnek néha a katonák (főleg ha tököl az ember és nem nyomul előre), de könyörgöm, legyen már benne egy olyan sor a kódban, hogy ne a közvetlen közelemben és ne a falból! Szóval felhúzott egy cseppet a MOHA, ezekkel az opciókkal én bizony nem adtam volna rá kilenc pontos értékelést, ugyanis ez a pálya hazavágja az egészet. A hatosat (az utolsó...) még nem csináltam végig, belekezdtem ugyan, néhány objektíva megvan, de már ott is jönnek a Terminátorok: kicsit kiábrándító, hogy pont a végére cseszték el a programot - nekem így már nem tetszik annyira...

Tegnap este volt szerencsém kipróbálni az Xbox Live! legszórakoztatóbb területét, az online kooperatív módot. Chris kollegámmal lendültünk bele a játékba a Gears of War keretén belül, és egy jó óra hosszán át nyüstöltük a kontrollereket és irtottuk a szörnyeket ebben az újnak éppen nem nevezhető, de még mindig lélegzetelállítóan gyönyörű külső nézetes, fedezékorientált shooterben. A játék egyik nagyszerű eleme, hogy a single-player pályák végigtolhatóak közösen is, nem külön erre a célra fabrikált multiplayer térképeken kell bohóckodni. Így egyrészt a játék valamivel könnyebb, de egyben sokkal szórakoztatóbb is, hiszen egy baráttal vállvetve harcolhat az ember, nem kell egyedül megszenvedni a cselekménnyel (az achievment pontok pedig ugyanúgy járnak, mintha egyedül vinné végig az ember). A dolog külön érdekessége, hogy a játék közben él a VoiceCom, azaz a kontrollerre rákapcsolható egy, az Xbox360 mellé járó füles, így folyamatosan kapcsolatban vagyunk a másikkal, tudunk taktikázni, figyelmeztetni a partnert, vagy csak szimplán kommentálni az eseményeket. Korábban nem nagyon multiztam ilyen formában, asztali számítógéppel körülményesnek tetszett, itt viszont egy gombnyomásra minden működik, nem kell szenvedni semmivel. A játék első fejezetét vittük így végig, és kis szeletekben végigmegyünk majd az egész történeten az elkövetkezendő hetekben. Aztán ha időközben megjön a Halo3, akkor kipróbáljuk azt is, milyen, mikor mindezt négy összekötött ember viszi végig, ott ugyanis erre is lehetőség lesz. Persze az este ezzel nekem még nem ért véget, kicsit előrehaladtam a frissen szerzett Harry Potter-ben, aztán újra elővettem a Medal of Honor: Airborne-t, amiben egy pályán istenesen elakadtam, ugyanis a mesterséges intelligencia nem hajlandó mozdulni az oldalamon, a bajtársaim megbújnak egy házban, miközben egy hidat kellene megtisztítani (Operation Market Garden). Nem tudom mi a megoldás, a helyzet az, hogy egyedül nem megy, ez a játék nem a Rambo-effektusról híres, egymagamban a legjobb skillekkel is hamar hulla leszek. Remélem, ha legközelebb folytatom, már összeszedi magát az AI, és sikerül végre eliminálni az átkozott fricceket, meg a Tigrisüket... A lényeg, hajnali kettőig próbálkoztam a híd bevételével, eredménytelenül, ám végül feladtam, mivel úgy voltam vele, csak aludni kellene egy keveset, hiszen indul a 4v4. Ebből kifolyólag pihentem is kettő és fél órát, s most, a kávémat kortyolgatva azon merengek, vajon ezen minimális mennyiség mikor kezdi majd megbosszulni magát az előttem lévő, gyerekmenetnek éppen nem tekinthető nap folyamán...