Egész héten elképesztő kánikula volt, minek köszönhetően képtelen voltam rávenni magam a futásra, ami talán nem akkora nagy csoda, hiszen ki akarna 29 évesen szívrohamot kapni, én speciel nem, és ha belegondolok, hogy néha már az stresszes volt, hogy besétáljak a melóba, azt el sem tudom képzelni, mi lett volna, ha mondjuk 35 fokos rekkenő hőségben nekiállok futni.

Szerencsére tegnap éjszaka érkezett egy kis hidegfront, s habár a hőmérséklet alig ment harminc fok alá, legalább egy kicsit megmozdult a levegő, ami éppen elég volt ahhoz, hogy előkapjam a futócuccot és kimenjek a szigetre. Nem szeretek ilyen melegben futni, de mivel elég nagy esély van rá, hogy a szeptemberi félmaratonon is hasonló lesz a "klíma", hát muszáj ilyen időben is edzeni, különben tuti nem lesz meg a kívánt 21 km. S mivel nekem feltett szándékom, hogy idén is lefutom a jubileumi Nike félmaratont, kicsit megacéloztam magam, beterveztem 10 km-t, és szerencsére sikerült is ezt teljesítenem két sziget kör formájában.

Szó se róla, csatakos lettem, mint egy ló, és most először gondolkodtam el komolyabban, hogy ekkora (vagy nagyobb) távokra azért csak vinnem kellene magammal némi innivalót, mert közel egy óráig futni folyamatos folyadékeszteség közepette, lehet, hogy nem túl egészséges. Sajnos a teljesen egyenletes futás megint nem jött össze, de így másfél hónappal a verseny előtt mindenesetre úgy néz ki, hogy idén sem lesz akadálya a félmaratoni táv lefutásának. A 10,67 km-es távot sikerült kevesebb, mint 60 perc alatt lefutnom, átlagosan 5,23 perc/km-es sebességgel, ami azt jelenti, hogyha sikerül egy kicsit jobb formába jönnöm, és picit gyorsítanom, akkor idén arra is van esély, hogy két óra alatt fussam le a félmaratont (tavaly ez nagyjából 2 óra 10 perc alatt sikerült).

Jó rég nem volt már futóblogos bejegyzés, de szerencsére ez nem azt jelenti, hogy mostanában hanyagoltam volna a futást, csupán nem emlékeztem meg róluk írásban. Legutóbb tegnap délután sikerült futócipőt rántanom, és legnagyobb szerencsére már a Margit szigeten is véget ért a faveszély, így megnyílt a pesti oldal, tehát végre lehetett teljes sziget kört futni, nem a budai oldalon kellett egy oda-visszát megejteni (bent nem szeretek futni, ott nekem már túl sok a gyalogos/kerékpáros/kiskocsis/nagykocsis).

Az időpontválasztás ezúttal mondjuk nem sikerült túl szerencsésre, lévén nagyjából valamikor fél négykor indultam el, és négy körül vágtam bele a körbe, tűző napsütésben, és saccra olyan harminc fokban, ami ugyan a köridőben nem jelentkezett számottevően, ellenben a grafikon tökéletesen mutatja, hogy igencsak messze voltam az egyenletes futástól.

Éppen ezért a jövőben igyekszem ismét az esti órákra tenni a futást, mikor már a nap sem tűz, illetve kicsit mérséklődik a hőmérséklet, már csak azért is, mert az 5-6 kilométerek után ismét ideje lenne növelni az adagot, minimum két sziget körre, hiszen feltett szándékom, hogy idén is lefutom a félmaratont, de az átlag 5 km-es távokkal aligha fog sikerülni. Szerencsére még van jó két és fél hónap az őszi Nike rendezvényig, és tavaly is ilyentájt kezdtem rákapcsolni, úgyhogy egyelőre nem aggódom, időm van, szerintem idén sem lesz ezzel probléma.

Az elmúlt három hét pörgése közepette teljesen elfelejtettem, hogy április elején volt egy éve, hogy belekezdtem a futásba – tudni kell, hogy csakis a Nike-Apple kütyü vett rá az edzésre, és az elején még én magam sem hittem, hogy ebből rendszer lesz, és nem egyszeri hóbort (ahogy az nálam elég sűrűn előfordul).

De tévedtem, hiszen már eltelt több, mint egy év, és jelen pillanatban már túl vagyok a 300. lefutott kilométeremen is, arról nem is beszélve, hogy tavaly ősszel megvolt a félmaraton is. A futás pedig megy tovább, éppen a hétvégén volt a hagyományos Vivicittán, amin annak rendje és módja szerint lefutottam a 12 km-t (tavaly még csak a Medicittát vállaltam be), és ha így haladok, akkor a hátralévő majdnem négy hónapban megint fel tudom majd küzdeni magam a félmaratoni szintre.

Amúgy a hétvégi futás teljesen jó volt, szinte végig tudtam tartani egy adott ütemet, és annak ellenére sem voltam vészesen kimerült a végére, hogy az idei szezonban eddig hat kilométer volt a leghosszabb táv, amit bevállaltam. 

Nakérem, most már tényleg itt a huzamos jóidő, a hőmérő mutatója többet van a tízes felett, mint alatta, így már nincs semmilyen "hidegidős" kifogás a futásra (nem mintha nem lett volna rendes ruhám télre, Rékának köszönhetően, de valahogy a hidegben, sötétben engem nagyon nehezen vett rá a lélek a szaladásra). Nem is keresek másikat, hiszen a múlt héten visszatértem a rendszeres edzéshez – mondjuk nem ment éppen zökkenőmentesen a dolog.

Múlt hét csütörtökön, az aktuális leadás után támadt rengeteg szabadidőm, s a délután folyamán kilátogattam a szigetre, hogy egy kellemes kis körrel nyissam meg a szezont. Sajnos csupán a lelkesedésem volt meg a futáshoz, ahogy a meglehetősen rapszodikus grafikon is mutatja, aznap a kondim igen messze volt a megszokottól. Ennek meg is lett a következménye, hiszen nem sokkal a második km után kiment a bokám, és ennek köszönhetően a szigetről való kibicegés több időt vett igénybe, mint általában a futás és a tömegközlekedés egybevéve. A balul sikerült edzés egyetlen pozitív pontja egy csinos (szintén futó) hölgy volt a 86-os buszon, akit végül nem szólítottam meg, de ha mákom van, akkor erre lesz még alkalmam...

Hiába volt a kis malőr csütörtökön, ez nem vette el a kedvem, pénteken (a fájdalom tovatűntével) újra próbálkoztam, s meg is lett az 5K, ezen alkalommal annyi tapasztalattal lettem gazdagabb, hogy viharos szélben futni nem annyira nagy fless, habár tény, hogy szélárnyékba érve hirtelen olyan érzése lesz az embernek, mintha húsz kilóval könnyebb lenne.

A szeles kaland után a hétvégén hanyagoltam az edzést, de ma annyit mászkáltam a napsütötte városban, hogy a meló végén már alig vártam, hogy hazaérve átöltözhessek, és kiugorhassak a szigetre. Péntekhez hasonlóan ezúttal sem csak a lelkesedés volt meg, könnyedén meglett az 5000 méter, így az áprilisi Vivicittán azt hiszem bevállalom a 12 km-es szakaszt, aztán szép lassan erősítek tovább az őszeleji Nike félmaratonra...

Ugyan a 24. Nemzetközi Nike Félmaraton (amit ugye lefutottam) óta nem volt futóblog, de persze ez nem azt jelenti, hogy nem futkároztam az elmúlt egy hónapban. Igazából a 21 km-es megmérettetés után kicsit töprengeni kezdtem, hogy mostantól miféle kihívást állítsak magam elé a futás tekintetében. A nagy távolság megvolt, a Maraton szép dolog, de azért az eszem még nem ment el, így végül úgy döntöttem, a sebességemet igyekszem egy kicsit felturbózni. A cél az volt, hogy az egy km-es átlagomat 5 perc alá vigyem, s örömmel jelenthetem, hogy ez ma sikerült.

Természetesen ez korántsem jelenti azt, hogy Bate most kényelmesen hátradől, hiszen őszintén meg kell vallanom, hogy azért ez a teljesítmény elég keményen kivette belőlem a kivennivalót. Nem tudom az ősz puhított-e meg, vagy tényleg ennyire kemény dolog-e 5 perc alatt tartani egy kilométert, de mindenesetre megéreztem a mai edzést, és a cél mostantól az, hogy ez az idő ne nyírjon ki minden alkalommal, és később 10 km-en is tudjam hozni ezt az átlagot. Azt hiszem ez nem egy rövid távú cél, de legalább megint van mit szem előtt tartani.

További örömhír, hogy nem csak egy rekorddöntés jött össze a mai napon. Pár nap híjján éppen fél éve, hogy nekikezdtem a futásnak, és bizony a mai nappal elértem az iPod által mért 250 km-t. A Nike külön gratulált is ezért, és a Nike + rendszerben is szintet léptem, most már a zöld csoportba tartozom. Tudom, külső szemlélő számára értelme ennek nem sok van, de az egómnak igen jót tesz, így büszkén mutogatom.

Legutóbb ugye panaszkodtam, hogy a kicsit erőltetett 16,4 km után erős lábfájdalommal tértem haza, így kivártam a következő edzéssel és egy kicsit visszavettem a távból, csupán 10k-t lőttem be a mai napra.

Megint egészen durva tömeg volt a szigeten, de ez ezúttal sem zavart, sőt, még mindig élvezem, hogyha rengetegen vannak körülöttem. Kicsit egyébként érződött rajtam a z elmúlt napok stressze és a kialvatlansága, nem volt olyan könnyed 10k ez, mint például a legutóbbi ilyen táv esetében. Úgy tűnik, van egy pont, ahol a sok idegeskedés és feszültség már nem orvosolható futással, sőt annak a rovására megy. Remélem a kölni kiruccanás után lesz módom ezen változtatni valahogy. Sajnos azt kell mondjam, hogy a lábfájás nem tűnt el, az ötödik ezres után ismét előjött, és kezdem úgy érezni, hogy igazából ez a fáradtsággal van összefüggésben, azaz egy idő után megváltozik a testhelyzetem és a jobb oldalamat kezdem el terhelni. Ezen is dolgozni kell még valahogy, félek, hogy mégsem lesz ebből félmaraton, mert ha ez így folytatódik, akkor az a 21 km még akár komoly kárt is tehet a lábszerkezetemben...

A testi anomáliák ellenére teljesen egyenteletesen futottam, azonban valami technikai malőr ütött be a harmadik kilométer után, ugyanis az iPod adatai szerint minimum megálltam valahol, ám ez nem történt meg – remélem nem az izzadság árt a ketyerének. Ezen felül van web 2.0-ás előrelépés is, ugyanis az új nikerunning.com oldal az adatok feltöltése után azonnal posztolja a Facebookra és a Twiterre az edzéseim adatait, jah és végre él a futós adatlapom is, szóval bár vannak hiányosságok, kezdem megszokni az új Nike rendszert.

Lassan két hete nem volt futás, ami egyrészt köszönhető volt a legutóbbi lapleadásnak, a kis nyaralásomnak és annak, hogy még mindig nem szívesen futok harminc fokban. Szerencsére a mostani hét hozott egy kis lehűlést, így tegnap hét után felkerekedtem és eldöntöttem, hogy letudok egy erősebb távot - esetemben minimum 15 km-t.

Eltökéltségben és kitartásban nem volt hiány, és azt kell mondanom, hogy már a szervezetem is fel van készülve a hosszabb edzésekre - kivéve a jobb térdemet. Egészen a tizedik kilométerig nem volt baj, de aztán a jobb térdem környékén megjelent egy kis fájdalom, amiről nem akartam tudomást venni. Végigfutottam a kitűzött 15 km-t és még rá másfél km-t, aminek az lett a vége, hogy a végére igencsak sajgott az említett testrészem. De nem csak úgy kicsit, hanem emberesen, annyira, hogy mikor itthon leszálltam a villamosról, majdnem besz@rtam a fájdalomtól. Átkoztam is magam rendesen, mert már futás közben is éreztem, hogy nem lesz ennek jó vége, de csak nem akartam megállni, amíg el nem érem a kitűzött távot. Este aztán még szenvedtem egy keveset, aztán ma élveztem a tegnapi felelőtlen, makacs idiotizmusom hatásait. Az a helyzet, hogy sokkal inkább hasonlítottam Dr. House-ra, mint egy futóra, aki a félmaratonra készül. Szerencsére így estére alábbhagyott a sajgás, és már a mozgásom sem hasonlít egy robotéra, de azért elgondolkodtam, hogy ezzel lehet nem kellene többet játszani, ha nem akarom, hogy tíz év múlva egy hétre előre érezzem az összes frontváltozást.

Most várok, azt akarom, hogy teljesen elmúljon a sajgás, aztán bepróbálkozom majd megint egy közepes távval. Ha viszont visszatér a fájdalom, akkor el kell gondolkodnom, hogy miképp folytassam tovább a futást, mert azt nem szeretném, ha a lábam rámenne erre az újdonsült szenvedélyemre. A negatívumokon túl persze vannak pozitív dolgok is, hiszen megvan a 200. lefutott kilométerem, és ha túljutok ezen a fájdalmas fázison, akkor szerintem sima ügy a félmaraton. Ha...

Ahogy azt reméltem, tegnap megjött a hidegfront és a hatása kitartott még a mai napon is, így a múltkorinál valamivel lelkesebben veselkedtem neki a szigetnek, hiszen biztos voltam benne, hogy ezúttal nem fog patak fakadni a testemből az edzés alatt.

Ahogy azt sejtettem, 36 fokban nem volt egy leányálom nekigyűrkőzni a szigetnek, gyakorlatilag már a buszon az üléstől leizzadtam, magáról az edzésről nem is beszélve. Gyakorlatilag patakokban folyt rólam az izzadság, ami nem csoda, hiszen a levegő alig mozdult, és stabilan harminc fok fölött volt a hőmérséklet abban a cirka harminc percben, amíg lefutottam hat kilométert. Energiám talán lett volna egy mostanra már megszokott tízeshez, de az a helyzet, hogy kedvem nem igen volt, ami nagyban köszönhető annak is, hogy a táv felénél fájdalom költözött a jobb térdembe, mintegy emlékeztetésképpen, hogy a legutóbbi esőben futás nem volt az eddigi "karrierem" legokosabb ötlete. Remélem, ahogy az elején, ez is elmúlik majd, és nagyon bízom benne, hogy érkezik valami lehűlés, mert be kell látnom, hogy a hőségben való edzés minden, csak nem csábító a számomra.

A dolog egyetlen igazi pozitívuma (azon felül, hogy a körülmények ellenére igen jól esett a mozgás), hogy egy ilyen menet után, hazaérvén csodás érzés beállni a hűvös zuhany alá, a friss (és hideg) banánturmix elfogyasztásáról nem is beszélve...

Vasárnap este ismét beütemeztem egy adag futást és most fordult elő először, hogy végig esőben futottam le a kitűzött távomat. Már akkor is szemerkélt mikor megérkeztem a szigethez, s ha már ott voltam, nem fordultam vissza, gondoltam legalább nem lesz nagyon melegem a két kör lefutása közben. Persze ez jól hangzik, de valójában nem olyan egyszerű dolog ez... 

Mert bár igazából engem tényleg nem nagyon zavart, hogy szinte végig ért a csapadék, azért ez a megoldás nem túl egészséges, és ezt már éreztem menet közben is, mikor a jobb térdem jelezte, hogy nem a legideálisabb körülmények közepette hagyom magam mögött a kilométereket. Gondolkodtam is, hogy elég lesz most csak ötezer méter, de aztán megmakacsoltam magam, és csak végigfutottam az eredetileg is tervezett két körömet. A jutalmam a végén egy dupla szivárvány lett,  másnap pedig egy enyhe térdfájás, ami jól az eszembe vésette, hogy bár éppenséggel a helyszínen nagy bajt nem okoz az eső, azért ész nélkül, hosszú távon ebből csak bajok lehetnek - szóval ha egy mód van rá, akkor a jövőben kihagyom az ilyen lehetőségeket.

Annyira sűrű volt az elmúlt két nap, hogy nem is volt időm leblogolni a szerdai futás eredményeit, pedig ismét sikerült rekordot dönteni és tenni egy nagy előrelépést. Ebben persze biztos közrejátszott a nyaralás, és az is, hogy pont egy hét telt el az előző futás óta.

Gondoltam, hogy jó lesz a kondim, hiszen kipihent voltam, így különösebb gondolkodás nélkül nyomtam rá a 10k pontra a distance menüben és szépen nekiveselkedtem a tervezett két sziget körömnek. Az már az első öt kilométernél látszott, hogy ez nem egy átlagos futónap, könnyedén hagytam magam mögött a métereket és bizony a második kör végén még mindig nem éreztem fáradtnak magamat, így egy hirtelen ötlettől vezérelve eldöntöttem, bepróbálom a harmadikat is. Itt egy idő után az izmaim azért jelezték, hogy ez nem a szokásos adag, de ettől függetlenül gond nélkül letudtam a távot és eszméletlen jó érzés volt, mikor az iPod közölte, hogy túl vagyok a tizenhatodik kilométeremen.

Immáron három hónapja futok rendszeresen és végleg magam mögött hagytam az erőlködést, mindenféle szenvedés és önkínzás nélkül mennek a kilométerek, mostanra sikerült egy jó kis ritmust és mozgást is kialakítani, amit, hogyha elkapok, akkor könnyedén mennek az olyan, korábban lehetetlennek tűnő távok is, mint a mostani 16 kilométer. A szerdai edzés második fele egyébként már szinte teljes sötétségben telt, lement a nap körözés közben, és azt kell, hogy mondjam, este futni a legkellemesebb, a nyár folyamán hétnél előbb biztos nem megyek ki többször...

Mivel nem volt éppen zökkenőmentes a lapleadás, hát külön jól jött, hogy volt ma időm elmenni futni, s habár szerettem volna, a hűvös idő nem tartott ki, így végül 25 fokban és verőfényben kellett lenyomnom a szigetköreimet - nem mondom, az esti zuhét nem szerettem volna a nyakamba kapni, épphogy megúsztam, de azért voltak pillanatok, mikor plusz kilométereket adtam volna néhány csepp hűvös csapadékért.

Ami mindenképpen jó érzéssel töltött el, hogy nem volt egyedi eset a vasárnap este, ezúttal jóval keményebb időben sikerült letudnom a két sziget kört, s ez mindenképpen unikum, ha más nem, hát olyan tekintetben, hogy szerintem még életemben nem izzadtam le ennyire. További pozitívum, hogy szinte végig egyenletesen futottam, igaz az átalgosnál jó tíz másodperccel lassabb tempóban, de legalább ezúttal sem akartam meghalni a végén, ami nem egy rossz eredmény. Érdekes az kiemelkedő szakasz a hatodik kilométernél, elsőre nem is értettem mitől került az oda, de aztán rájöttem, hogy a playlistemen akkor van a Metal Gear Solid szakasz, és attól mindig kicsit erősebbnek érzem magam. Mindent egybevetve abszolút elégedett vagyok a mai eredménnyel, úgy tűnik tartható lesz a fejlődés és tényleg lesz értelme benevezni az őszi Nike félmaratonra.

Úgy gondolom, a futás is olyan dolog, amit csak úgy érdemes űzni, hogyha az ember előtt van cél és kihívás. Mikor elkezdtem az egészet, eleve a futás volt a kihívás, a cél pedig, hogy ne hagyjam abba. Lassan három hónapja futok rendszeresen, így szükségem volt egy újabb célra, így kitaláltam, hogy elindulok az idei Nike félmaratonon, ami szeptember 6-án kerül megrendezésre. Ennek szellemében mentem ki ma a Margitszigetre, hogy nekiálljak annak a több, mint két hónapos edzésnek, aminek a végén képes leszek lefutni 21 km-t.

Nem akartam túl nagyot ugrani elsőre, így csupán 8 km-re csavartam fel az iPod számlálóját, aztán nekiiramodtam. Már az első ezres végén éreztem, hogy ma sokkal több van bennem az átlagnál, és nem is tévedtem, ugyanis gyakorlatilag komolyabb fáradtság nélkül értem el a kitűzött 8 km-t. Gondoltam, ha már nyolc megvolt, a maradék kettő sem nagy kunszt és folytattam az edzést egészen tíz kilométerig, ahol gyakorlatilag vérszemet kaptam, elindítottam a Power Songomat (Pink - So what) és úgy döntöttem csak akkor állok meg, ha a szám végére érek. Ennek az eredménye lett a lefutott 11 km (a végén maga Lance Amstrong gratulált az iPodon át...), ami abszolút személyes rekord és az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy lett volna még erőm néhány kilométerhez. A helyzet az, hogy nagyon büszke vagyok magamra, ugyanis (számomra) a 11 km nem piskóta, arról nem is beszélve, hogy most futottam először dupla sziget kört (ami most olyan nekem, mint Rockynak Philadelphia városházájának a lépcsője)...

A mai nap után úgy gondolom, hogy menni fog a félmaraton és bónuszként még a Nike + rendszer is megajándékozott egy kis lelkesítéssel, ugyanis elértem a 125 km-t, és ha megteszek még ennyit, akkor csatlakozhatok a Nike + Distance Club-hoz, ami nem tudom micsoda, de marha jól hangzik.

Bár majdnem hétig benn felügyeltem egy cikkem dizájnját és még az idő is esőre állt, mindez nem tántorított el attól, hogy ma is megmozgassam magam, s ahogy az esti futásokkal lenni szokott, most sem csalódtam.

Ázás ezúttal nem volt (amit kicsit még sajnálok is), ellenben a melegítés közben találkoztam Józsival és a feleségével, és első alkalommal volt az, hogy nem "egyedül" futottam. Képregénykiadós ismerősöm kezdetben mögöttem haladt, aztán valamikor a második km környékén megelőzött és az első kör végére rám is vert vagy 100 m-t. Ezúttal egyébként nem elégedtem meg az 5 km-el, az első sziget kör után tovább haladtam egészen az "állatkertig", majd onnan vissza a híd lábához és ezzel meg is lett az áhított 7000 m-es táv. Legutóbb még arra panaszkodtam, hogy nem egyenletes a tempóm, ám ezt már nagyjából sikerült kiküszöbölni, s a nagyszerű eredmény jutalmaként hazafelé vettem is magamnak két zacskó ropogós Zizit, csak, hogy nehogy gond legyen a kalóriahiánnyal...

Itt volt a hétvége, hát gondoltam a rengeteg játék és sorozatok mellett nem árt egy kicsit sportolni is, így mind szombat, mind vasárnap kimentem egy körre a szigetre. Az eredmény végül meglehetősen felemás lett...

Mostanában valahogy nem megy az egyenletes futás, ami talán köszönhető annak is, hogy általában akkor iramodok neki, hogyha éppen kedvem van, nem akkor mikor a legjobb "kondiban" vagyok. A szombat tanulsága, hogy már semmiben nem lehet bízni, ugyanis valahol a 3 km tájékán a Sennheiser fülhallgatóm bal fülese felmondta a szolgálatot - pedig nincs három hónapja, hogy megvettem. Ettől nem lett éppen jobb kedvem, de nem tántorított el attól, hogy ma is kimenjek egy 5 km-es körre. Az elején próbáltam lassan haladni, hogy több erőm maradjon a végére, de ez a lassú kocogás nem megy, hamar visszaálltam a normál tempómra. A második km környékén ismét igyekeztem kicsit visszavenni, de csak nem sikerült "erőszakkal" lassúnak maradnom, megelőztem valakit, aztán majdnem ugyanazzal a teljesítménnyel folytattam tovább egészen a végéig. Az eredmény végül nem lett olyan rossz, ugyanis ezúttal sikerült 25 perc alá szorítanom az 5 km-t, ami újfent nem egy rossz eredmény.

Ismét a hétvégére maradt a futás, ám a lelkesedés nem lohadt, hiszen hagytam, hogy a hétköznapokhoz hasonlóan nyolckor csörögjön az óra, kicsit még fetrengtem, aztán egy erős kávé, majd összekaptam magam és fél tízkor már a szigeten melegítettem a tervezett 6,5 kilométer előtt.

Ismét remek formában voltam, habár az elején egy kicsit elkapkodtam a dolgot, ami főleg annak volt köszönhető, hogy igen nagy volt ma a tömeg a Margitszigeten és már az elején rá kellett kapcsolnom, mert egész egyszerűen nekem nem megy, hogy más háta mögött egy méterrel futok. Már a második kilométernél éreztem, hogy ez egy remek nap (fáradtságnak nyoma sem volt) és bizonyította is ezt a végeredmény, hiszen 6 századmásodperc híjján sikerült 32 perc alá szorítanom a 6,5 kilométeres távot. Ebben persze nagy szerepe volt annak is, hogy az ötödik kilométernél egyszerre vagy hét embert kellett megelőznöm (a szőkét a gyönyörű fenékkel kicsit sajnáltam) és akkor rendesen rá is kapcsoltam a normál tempómhoz képest. Az elején féltem, hogy már délelőtt is nagyon meleg lesz, s habár megizzadtam rendesen, végig kellemes szellő fújdogált, így a nap és a meleg nem szívta ki idő előtt az erőmet.

Most, hogy szinte mindig a szigeten futok, lassan megjegyzek embereket, ilyen az a 18-20 körüli srác, akit nem irigylek, ugyanis egy sima dorcóban futja a köröket, és mikor szembe jön velem, akkor mindig eszembe jut, hogy mennyire nem tehet ez jót a lábfejének. Ezen felül volt még sarokspotting is, hiszen nyuszi futott el mellettem, mikor én már a levezető sétámmal haladtam kifelé a kis ásványvizemmel. Szerintem holnap megint így kezdem a reggelt és egy könnyed öt kilométerrel zárom ezt a hetet...

Egész héten nem volt futás, egyrészt mert az időjárás morcosba váltott, esőben én ki nem mozdulok, másrészt a héten minden nap későn és elég tunyán ébredtem, így valahogy sosem állt rá a lábam, hogy nekivágjak a XI. kerületnek. Ma viszont már korán reggel kisütött a nap és bennem volt a mozgásvágy, így a reggeli kávét követően összekaptam magam és ismét célba vettem a Margitszigetet.

A mai futás tanulsága, hogy az étkezés rengeteget számít. A héten odafigyeltem, hogy rendesen egyek, minden napra jutott főtt étel, rengeteg tészta és hús, és a rendszeres étkezésnek meg is lett a hatása, ugyanis mindenféle szenvedés nélkül, mondhatni egyenletesen futottam le a célként kitűzött hat és fél kilométert (oké, megint változtattam a playlistemen, lehet az is segített megint). Ha tényleg odafigyelek arra, miképp táplálkozom és normális időt választok a futásra, akkor lassan ismét emelhetem az alkalmankénti adagomat, mert bár kellemesen elfáradtam, úgy érzem még ma is lett volna bennem pár száz méter...

Mivel a csütörtököt, a pénteket és a szombat délelőttöt szinte végig a babzsákban töltöttem videójátékokat nyüstölve, úgy döntöttem, hogy a hétvégén egy napot sem hagyok ki mozgás terén, így szombaton és ma is kimentem a Margitszigetre, hogy lefussak két kissebb távot, ellensúlyozva ezzel a megelőző napok konstans punnyadását.

A teljesítményem nem volt valami fényes, de ezt most betudom annak, hogy a héten teljesen rendszertelenül keltem, feküdtem, ettem, aminek hétvégére meg is lett a hatása (és megjött a meleg is, teljesen fáradékonnyá téve). Szombaton egyébként egy könnyed négy kilométert hagytam magam mögött, ma pedig egy szimpla ötöst toltam, és rájöttem, hogy ideje kicsit gatyába rázni az étkezési szokásaimat, mert a mozgásmennyiség és a bevitt étel nincs egyenes arányban, ami hosszú távon nem túl egészséges, még a végén teljesen elfogyok. Szóval a jövőben oda fogok figyelni, hogy jóval több kalóriát vigyek be, mint eddig, hiszen ha már futok, annak legyen már külsőleg is valami hatása.