Néha játszok olyat, hogy beírom a nevem a Google-be, és átpörgetem a találatokat, hátha felugrik valami érdekes. Persze nem én vagyok az egyetlen Birkás Péter az univerzumban, de azért van jó néhány releváns találat, és mindig előkerül valami új információ magammal (azaz inkább a munkásságommal) kapcsolatban. Ma például egy dokumentum ugrott elő, amely arról tanúskodik, hogy bizony kötelező olvasmány lett egy pár évvel ezelőtt, a szakdolgozatomból rövidített tanulmányom. Most már nyugodt szívvel mondhatom, hogy "ezt is megértük".

Közel nyolc éve vagyok újságíró, de még mindig izgatottan várom minden alkalommal, hogy a kezembe vehessem azokat a lapokat, amelyek létrejöttében valamilyen formában közreműködtem. Különösen jó érzés, mikor egy egészen új területen, egy egészen új lapban jelenik meg írásom. A mai nap ilyen, hiszen az elmúlt hónap során megegyeztem a Motorrevü szerkesztőségével, hogy indítunk egy sorozatot a magazinban, amelyet minden hónapban én prezentálok. Ma jelent meg az első szám a cikkemmel, és ismét remek érzés volt a kezembe venni egy olyan színvonalas sajtóterméket, ami hozzám is köthető.

Persze mielőtt valaki azt hinné, hogy valami kétkerekű gépszörnyről szól az írásom, azt ki kell ábrándítanom, hiszen maradtam a kaptafánál, azaz a cikk nyitányában konzolokat mutatok be, a folytatásban pedig olyan játékokról fogok értekezni, amelyek valahogy kapcsolhatóak a motorokhoz, azaz motorokat vezethetünk bennük. Gondolom millióan fogjátok olvasni, szóval jó szórakozást.

Valamikor három hete írtam, hogy az m1-től volt egy forgatócsoport a szerkesztőségben, és felvettek velünk egy riportot, ahol a játékvilágról és a játékokról beszélgettünk. Ma megnéztem az adást, és mindig meglepődöm, hogy mennyire különbözik a tv-s munka a nyomtatott sajtótól. Gondolok itt most arra, hogy mikor felvették a műsor ránk eső részét, akkor körülbelül két órát töltöttünk együtt, egy csomó mindenről beszéltünk, és a műsorba ebből összesen körülbelül két perc került be (a nyomtatott médiában ennél azért jóval több a "hasznos" anyag). Persze nincs ebben semmi meglepő, hiszen nem mi voltunk az egyetlen szereplők (rajtunk kívül fejlesztők beszéltek, és egy pszichológus is bekerült), és maga a Prizma is csak körülebül 12-14 perc adásonként. Ettől függetlenül még mindig érdekes élmény egy felvétel (habár még mindig az élő az igazi), és a sokadik alkalommal is kissé furcsa viszontlátnom magam egy tv-képernyőjén.

 

 

 

Chriss doktorral éppen azon röhögünk, hogy mekkora nördség (sorozat lehetne belőle, innen a poszt címe), hogy éjjel fél tizenkettőkör az internetet bújjuk, és egymásnak mutogatjuk a Nike + futóeredményeinket, amiket az iPodjaink segítségével töltöttünk fel a világhálóra. Persze közben szidjuk is a rendszert, mert a nikerunning.com teljesen hülyén működik, néha látszanak a profilok, néha nem, iszonyatosan lassú és még fontos feature-ök is hiányoznak belőle. Persze mi ettől még lelkesek vagyunk, és néha kicsit önkritikusan elmélázunk azon, hogy mégiscsak néhány kütyü vett rá minket arra, hogy elkezdjünk súlyos kilométereket magunk mögött hagyni. Egyébként a csíkokat böngészve tényleg egész megdöbbentő, hogy milyen egyenletes tempóban futottam le a félmaratont.

Skitz kollegám, aki a lap dizájnjáért felel, szabadidejében készített rólam egy kis rajzot, ahol nem csak az arcvonásaimat sikerült kikarikíroznia, de a munkában tapasztalható habitusomat is. Belátom, vannak alkalmak, mikor nem bánok épp kesztyűs kézzel a kollegáimmal...

Azért mégiscsak egy hihetetlen jó dolog ez az Internet, eszméletlen jó dolgokat találhat az ember, akár keresés nélkül, véletlenül is. Ma például beugrottam a PC Gurus fórumomba, hogy van-e új hozzászólás az olvasóktól, és találtam is egy vadiúj kommentet, amely a Csodálatos Pókember első megjelenésének huszadik évfordulójának alkalmából egy kis összeállítást közölt a Pókember hazai történetéről. A "sztori" 1978-ban kezdődik és hogy-hogy nem, én is helyet kaptam ebben a történetben, méghozzá néhány kilenc évvel ezelőtti esemény kapcsán. Gondolom az oldal szerkesztői nem bánják, ha a rám vonatkozó részt bemásolom ide:

 

2000 április: Megemlítem, hogy valahogy netre raknám a már lefordított Pókember képregényeimet, ami ötletet ad Birkás Péternek, és elkészíti a saját honlapját a www.extra.hu/spiderweb címen. Egyben elkészíti a legelső honosított képregényt is, a Webspinners 12. részét.

 

Azért egy ilyet visszaolvasni nem kis nosztalgia nekem, már csak azért is, mert kilenc éve, otthon 1 kb/s-os modemes letöltés és feltöltés mellett készítettem a nevezett weblapot, és az említett magyarított képregénybe MS Paint segítségével írtam be a lefordított szövegeket. Másrészt hatalmas élmény, hogy Pókember rajongóként helyet kapok egy ilyen összeállításban, remek érzés, hogy egész sok ponton köthető a nevem a magyar képregényes élethez. 

 

Speciális Pókemberes adalék: az eredeti Csodálatos Pókember 127., egyben utolsó számához is kapcsolódik sajátos élményem, hiszen ebben a füzetben hirdették ki egy korábbi rajzpályázat nyerteseit, és a fekete-fehér kategóriában én lettem a győztes az egyik beküldött munkámmal.

 

 

Van nekem ez a kedvenc filmem, a Beautiful Girls, amit álom hiányában most megint sikerült elcsípnem az m1-en. Ennek a lezárásban van egy jelenet, mikor Matt Dillon fekszik összeverve a kórházban és kitárulkozik az ágya mellett ülő Mira Sorvinónak, hogy hányingere van, mert cseppet sem hasonlít arra a fiúra, akit anno elképzelt. A minap a fűben ülve gondolkodtam ezen, de most, hogy valaki kimondta az ellenkezőjét, azt hiszem el kell ismernem, hogy az ilyen-olyan hibákat leszámítva én bizony elég közel vagyok ahhoz, amit annak idején elképzeltem magamról. S ilyetén módon azt mondhatom, hogy ettől igen szerencsés fickónak érzem magam...

Megérkezett az aktuális újság a szerkesztőségbe és mikor átszámoltam, hogy összesen mennyi is készült az én "kezem munkája" által, akkor szép csöndben leesett, hogy immáron két éve vagyok a szerkesztőség tagja, ami a számok fényében azt jelenti, hogy ezidáig összesen huszonhat lapszám review rovatát szerkesztettem és raktam össze. Apró adalék még emellé, hogy az elmúlt két évet tekinthetem életem leghosszabb munkaviszonyának, ami nem tűnik túl soknak, de mindenképpen impresszív, ha azt nézem, hogy két évvel a diploma után már egy szerkesztői székben ülhettem...

Cirka öt évvel ezelőtt, mikor a képregény művészete felébredt tetszhalott állapotából Magyarországon, nem csak a külföldi kiadványok kezdtek szaporodni, hanem számos magyar alkotó is ceruzát ragadott és szép lassan szállingózni kezdtek a legfrissebb generáció munkái. Voltak szerencsések és kitartóak (például Pilcz Roland), akik már az elején önálló kiadvánnyal rendelkeztek (ez volt a Kalyber Joe) és akadtak olyanok, akik csak az internetnek dolgoztak, amolyan szárnypróbálgató jelleggel. Közéjük tartozott Tomster (Pásztor Tamás) is, akinek egyedi comic stripjei már a kezdetek-kezdetén hatalmas sikert arattak nálam, és nyugodtan mondhatom, hogy ő lett a kedvenc képregényrajzolóm idehaza. Az évek múltával személyesen is megismerkedtünk a rendezvényeken és meglehetősen jó viszony alakult ki közöttünk, amit idővel kibővítettünk egy munkakapcsolattal, hiszen PC Guru szerkesztőként sokszor felkértem Tomstert, hogy készítsen illusztrációkat a cikkeinkhez. Most pedig eljött a pillanat, hogy az ő álma is megvalósult, hiszen ma kaptam egy tiszteletpéldányt az első nyomtatott képregényéből, amelyet hatalmas élmény volt kézbe venni,...

...be kell vallanom, nem csak azért, mert kiváló minőségű és humoros gyűjteményről van szó, hanem azért is, mert ha kinyitjuk az ötven oldalas kiadványt, akkor a harmadik oldalon egy beköszönő szöveg fogad mindenkit, melynek megírására pár hónapja én lettem felkérve. Ebből kifolyólag, ha jó nagy túlzással is, de egy kicsit magaménak is érzem ezt a képregényt és nagyon szurkolok, hogy ez csupán a kezdet legyen és idővel egy egész szériát tudhassunk magunknak a Tomster hihetetlen kalandjainak képében...

Azért néha egy kicsit tud dagadni a mellem - persze nem nagyon, hanem csak úgy magamban, szolidan, a világot nem zavarva. Ilyen pillanat, mikor a Képregénykiadók Szövetségének elnöke megkér, hogy ha van rá lehetőség, akkor legyek az Alfabéta díjak zsűrijének tagja, ezáltal egy olyan csapat tagja, akik az elmúlt év legjobb magyar képregényeit díjazzák (szinte hihetetlen, de tavaly száznál is több magyar mű látott napvilágot). Ez a felkérés már csak azért is igazán imponáló, mert így olyan emberekkel kerülök egy csapatba, mint Varró Attila és Greff András, a zsűri külföldi tagjairól (egy finn alkotó és a Román Képregényszövetség elnöke) nem is beszélve. Azt gondolom mondanom sem kell, hogy a felkérésre igent mondtam...

 

Azoknak, akik "lemaradtak az első részről": az Alfabéta-díj alapításának a kiváltó oka egy kritika volt, amelyet a 168 órában olvashattunk a Sin City film kapcsán, és amelyben szerzője ex cathedra kijelentette, hogy a képregény az analfabétáknak való. Ezen mi, a szakma hazai képviselői természetesen felháborodtunk, és elhatároztuk, hogy "megfosztjuk fosztóképzőjétől" a ránk aggatott jelzőt. Az Alfabéta-díj 2006 óta azokat az új magyar képregényeket illeti meg, amelyek a zsűri ítélete szerint a legtöbbet tettek a képregénnyel kapcsolatos előítéletek eloszlatásáért.

Mint minden évben, ezúttal is neveztem magam a hazai blogokat megmérettető Golden Blog "versenyre", már csak azért is, mert annak idején, mikor indult ez az egész kezdeményezés, akkor egyrészt bekerültem a legjobbak közé és többek között megismertem Lacit, szintén akkori versenyzőt, akivel azóta is baráti kapcsolatot ápolunk. Komplex kategóriában jelöltem magam és az 500 beérkezett nevező közül bekerültem egy szűkített listába. Ebben az évben nem nagyon figyeltem oda, hogy miképp is zajlik maga a "verseny", de aki esetleg tudja, és még szavazni is akar, az nyugodtan tegye rám a voksát. Elolvastam a dolgokat, és teljes mértékben a zsűri kezében vagyok, szóval nem kell mást tennetek, mint drukkolni...

Tegnap délután utaztam a metrón, az Electronic Arts-nál megejtett vizitemet követően tartottam vissza a szerkesztőségbe, hallgattam valami zenét, vártam, hogy következzen a megállóm, nézegettem jobbra-balra, van-e velem egy kocsiban esetleg csinos hölgyemény - szóval csak a szokásos. Épp a Deák felé robogtam, az Arany János után a legközelebbi ajtóhoz léptem, és letekintettem a mellettem olvasgató fickóra, akinek csodák-csodájára éppen a tegnap megjelent legfrissebb PC Guru volt a markában Persze nem egyszer láttam már srácokat a magazinnal kezükben, de ez most egészen különleges alkalom volt, hiszen egy meglehetősen érett figura (értsd: valahol harminc és negyven között) mélyedt bele a lapba, és hát, valljuk be, az egészben az volt a legjobb, hogy épp az én egyik cikkemet (Lost: Via Domus) olvasta.

Ma egy beszélgetés során azt találtam mondani az egyik kollegámnak, hogy "az álmok megvalósításában elég jó vagyok". Jó nagyképűen hangzik, az tény, de azt hiszem nyugodtan állíthatom, hogy igaz. Mert hát, nézzünk magunkba, gondoljuk végig, hogy hány gyerekkori álmunkhoz voltunk hűen, hányat sikerült megtartani, hányat nem üldöztünk el azzal a lemondással: "úgysem vagyok képes rá, hülyeség az egész". Nekem is van egy pár ilyen, milliomos például már biztos nem leszek, medencés házam se nagyon épül már - de ez nem is baj, mert valami fontosabbat azért csak sikerült összehoznom. Már kölyökként is sokat álmodoztam, ha egész őszinte akarok lenni, akkor a mai napig nem hagytam fel ezzel a tevékenységgel. Hét-nyolc éves lehettem, már iskolába jártam, tudtam írni, olvasni, mikor a fodrász megkérdezte tőlem, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Akkor a válaszom az volt, hogy újságíró (vagy régész). Aztán jó hosszú ideig ki is tartottam ezen álmom mellett. Persze kölyökként még úgy képzeltem, hogy repülőn szállok majd ide-oda, és jó izgalmas ügyeket oldok meg... Nem így lett, de ez sem keserít el nagyon. Szóval ha visszagondolok, akkor azt kell, hogy mondjam, mióta tisztában vagyok a munka fogalmával, azóta szerettem volna újságíró lenne. Csak a középiskolában volt egy korszak, mikor mindent elhajítottam volna, lázadtam, vagy mi, még főiskolára sem akartam menni, de szerencsére anyu egy mondata észhez térített: "miért, itt akarsz maradni?". Hát nem akartam, így összeszedtem magam és végül csak felsőoktatási hallgató lettem, s ennek köszönhetően újságíró. Mai napig emlékszem az első cikkemre, ami úgy jelent meg, hogy nagyobb közösség is olvasta. Mai napig emlékszem az e-mail-re, amiben felkértek az első nyomtatott cikkemre. Szóval egy álom vált ezzel valóra. És szerencsére nem csak egy, mert mikor az első nyomtatott cikkem megjelent a Guruban, akkor természetesen rögtön arról kezdtem álmodozni, hogy talán egyszer majd én is belsős, szerkesztő leszek. Majdnem öt évet kellett várni rá, de ez is meglett - ha belegondolok, ez már sokkal gyorsabban ment, mint maga az "újságíróvá válás". S miközben a főiskolán rájöttem, hogy igen, sikerült, végül csak összejön, amiről olyan sokat álmodoztam, akkor jöttek az új elképzelések, az új vágyak. Hogy adjanak a véleményemre, hogy keressenek, hogy valaminek a szakértője lehessek. S úgy tűnik ez is sikerült, gyerekkori (és mind a mai napig létező) szenvedélyem, a képregény területén sikerült olyat alkotni, amitől már komolyan vesznek. Valószínűleg a szakdogánál kezdődött, aztán jött a tanulmányom/tananyagom, tagja lettem az első képregényes szaklap stábjának, hívtak rendezvényekre, tv-be, rádióba, előadásokra, megjelent az átdolgozott dolgozatom a Médiakutatóban, előadást tartottam egy Médiakonferencián és már a jövő péntekre is van egy olyan program, amire azért kértek fel, mert valamit elértem, s ettől komolyan vesznek. S, hogy miért írom le mindezt? Igen egyszerű, mert jól esik. S jól esik kimondani azt is, hogy "az álmok megvalósításában elég jó vagyok". Ennél már csak az a jobb, hogy olyan nagyon nem is túlzok. Persze ez még nem a jéghegy csúcsa, hiszen álmaim vannak még bőven, s ahogy egyszer leírtam, még az út felénél sem tartok.

Minden munkának megvannak a maga kellemes kis mellékzöngéi. Az enyémnek is. Az egyik, mikor az olvasó megjelenik az ablak alatt, és amellett, hogy azzal kezdi a levelét, hogy nem kételkedik a tudásomban, és a rátermettségemben, azért csak leírja, hogy bizony én mekkora egy kontár vagyok, és, hogy felháborítottam őt a véleményemmel - ezúttal egy filmről. Valamikor évekkel ezelőtt írtam ezt a kritikát, bevallom, maga a film nem hagyott nagy nyomot bennem (ez azért az írásból is lejön), annyi rémlik, hogy tv-filmes gagyi eszközökkel, meglehetősen vontatottan és érdektelenül haladt a cselekmény, mindenféle különösebb atmoszféra és rendezői bravúr nélkül. Ezt találta meg most egy úriember, aki elmondása szerint maga is kritikus, csak éppen zenei, és hosszú sorokban ecsetelte, hogy miért nincs igazam, kicsit értelmetlenül belekeverve Hollywood-ot és a művészfilmeket (ezt szeretem, ha valaki forgat valamit, kevés pénzből, és nem kap nagy visszhangot, és még csak nem is könnyen befogadható, az máris művészfilm), amiket én ugye szerinte élből lehúzok. Ez persze még nem nagyon izgatott fel, hiszen jönnek néha napján ilyenek, és ugye vitázni nem nagyon lehet, meg nincs is értelme, ez az egész annyira szubjektív, hogy csatázhatnánk rajta életünk végéig. De az úriember nem adta fel, nekiszaladt a netnek és küldött még két levelet, az egyikben egy Filmvilág kritika, ami, mit ad isten, dicsérik a filmet, majd a másikban, amit utótanulmánynak nevezett, elküldte a film sajtóanyagát belinkelve. Na erre már azt mondtam, hogyha valaki hülye, azt már nem hagyom szó nélkül és csak kanyarítottam egy kis választ. És egy fokkal máris jobban éreztem magam.

 

 

Birkás Péter Releváns jegyek a képregényfilmekben című munkájának apropója az, hogy egyre több képregényt adaptáló film készül, a sikerük ráadásul töretlen. Birkás felveti a kérdést: ahogy bármelyik western-filmről vagy horrorról könnyedén megállapítható a műfaja, úgy össze lehet-e gyűjteni a képregényfilmek sajátos jellemzőit, eszköztárát is? A szerző nem csak az olyan akciódús adaptációkat vizsgálja, mint amilyen a Pókember vagy a Pokolfajzat, hanem az eredetileg Goscinny és Uderzo által megalkotott Asterixet is.