Lássuk mi az a kevéske info, ami eddig publikus a játékból. Ami már fix, hogy idén játszhatunk vele, nagy valószínűséggel ismét októberben érkezik majd a játék, méghozzá Xbox360-ra, PS3-ra és PC-re. Ami számomra remek hír, hogy nem lesz benne multiplayer, az alkotók az egyjátékos kampányra koncentrálnak. A programot most nem a Bethesda, hanem az Obsidian Entertainment fejleszti, ami azért bizíttó információ, mert ez a csapat magában foglalja az egykori Black Isle számos fejlesztőjét, azt pedig mindenki tudja, hogy nekik köszönhetjük a maga nemében zseniális Fallout első két részét.

 

A játék, akárcsak a Fallout 3, egy nagyváros körüli területen fog játszódni, ami az utóbbi részben Washington volt, az most itt New Vegas lesz, tehát Nevadában fogunk csatangolni. Ami a teaser után sejthető, hogy a történet valahogy kapcsolódni fog a Fallout 2-höz, hiszen a videó végén, a vörös szemű katona mellett ott leng egy zászló, méghozzá New California Republic logóval, ez pedig mindenkinek ismerős kell, hogy legyen a második epizódból. Ez mondjuk nem sok, de mindenesetre igen ígéretes. Én bizony már most nagyon várom ezt a játékot...

Azért az újságírásnak, mint szakmának megvannak a maga szépségei. Egyrészt -- nálunk -- adott a teljesen kötetlen munkaidő, esetünkben egy meglehetősen sajátos téma és világ, amiről írhatunk, olyan helyekre juthatunk el, ahová egyébként nem, vagy csak ritkán, illetve mindenféle érdekes és hasznos kapcsolatokat lehet kiépíteni, aminek lehet olyan kellemes eredménye, mint nekem a mai: a melóba beérkezvén ugyanis egy Xbox360-as Mass Effect 2 várt az asztalomon. Ennél rosszabb se történjen már velem soha...

Tegnap, az aktuális albérlet kifizetése során döbbentem rá, hogy már több, mint egy éve itt lakom a XI. kerületben. Ez tehát a "második" leghosszabb albérlet tartózkodásom az eddigi négyből itt a nagy faluban. Ugye a VIII. kerületben voltunk a legtovább, majdnem három évet, aztán Jánosnál laktam kevesebb, mint egy évig, majd a XX. kerületben (először egyedül) közel 365 napot, és most már pár héttel túlszárnyaltam a kerek egy évet itt a Fehérvári úton. Szerencsére nagyon úgy fest, hogy innen még egy jó darabig nem kell továbbállnom, ami azért is jó -- ahogy azt decemberben már írtam --, mert eddig ez a legjobb hely, ahol laktam.

 

Sajnos a saját lakás gondolata még odébb van, legalábbis csak akkor jöhetne össze, ha összebútoroznék valakivel, illetve ha nyernék a lottón. És annak ellenére, hogy nem lottózom, nem vagyok biztos benne, hogy melyiknek kevesebb az esélye. A megtakarításom -- ami a kölcsönalap lesz a saját odúhoz -- csak évek múlva jár le, szóval egy darabig még nem szakadok el az albérletektől, de nyugtat a tudat, hogy a diákhitel lejártával legalább egy kicsit könnyebb lesz minden (legalábbis anyagilag). Jelen pillanatban pedig beérem azzal, hogy képes vagyok egymagamban eltartani ezt a teljesen korrekt lakást, és nem vagyok rászorulva arra, hogy egy (vagy több) albérlőtárssal osszam meg az életem...

 

Olvasom az új Nick Hornby könyvet, a Meztelen Juliet-et, és annyira kiábrándító, hogy lassan tíz oldalanként találok egy ordító hibát a kötetben. Ugyan "csak" elválasztás és elütés (és néhány tördelői baki), de az milyen már, hogy azért állok meg az olvasásban, mert egész egyszerűen nem hiszem el, hogy sem a tördelőnek, sem a korrektornak, sem a felelős szerkesztőnek nem tűnt fel, hogy például a "szerethetné" a magyar nyelvben nem az alábbi módon kerül elválasztásra: "szere-thetné". Persze lehet az a baj, hogy én várok sokat az Európa Kiadó egy olyan könyvétől, amiért 3400 Ft-ot hagytam a könyvesboltban. Jobb lett volna, ha ezt is megveszem eredetiben...

 

És bár túl vagyok a nagy részén, most már kijegyzetelem a maradék gagyihegyet. (Az elejében nincs hiba? Vagy az új olvasmány iránti lelkesedésemben nem vettem észre őket?) Elrettentő példának azok számára, akik úgy gondolták, hogy hozzám hasonlóan pénzt fizetnek ezért a kötetért:

 

258. oldal: dumc-sizást

290. oldal: szere-thetné

295. oldal: nyol-cvanas

301. oldal: mi ételme

310. oldal: fele-jtse

Masszív Apple felhasználóként és rajongóként azt hiszem érdemes néhány szót szólnom a szerdán bemutatott legújabb almás kütyüről, az iPad-ről. Épp a vonaton csücsültem, mikor Steve besétált a színpadra, a kezében az új eszközzel, és az iPhone-on követtem az eseményeket – némileg csalódottan.

 

Magam is bedőltem a hype-nak, és azt hittem, hogy egy olyan lépés következik az Apple palettáján, mint annak idején az iPhone, azonban sokakkal egyetemben csalatkoznom kellett, ugyanis az Apple nem forradalmosította a számítástechnikát, csupán kényelmesebbé tette azt a nem hardcore felhasználók számára. Az én szememben az iPad csak egy nagyranőtt iPod Touch, amin 10 colon lehet netezni, filmet nézni, olvasni a leveleket, és prezentációt készíteni, illetve mutogatni – nyilván van rajta sok más funkció is, de én csak konzolon játszom, 96-os képátmérő alatt csak youtube videókat nézek, könyvet pedig papíron olvasok, és ha át is térnék a digitálisra, akkor azt mindenképpen egy OLED-kijelzős termékkel tenném, mert a vakság nem szerepel a hosszú távú terveim között.

 

Egy mondatba sűrítve: az iPad nem az én termékem, ugyanis semmi szükségem egy áthidaló eszközre az iPhone és az iBook-om között. Cipelni nem cipelném sehova, mert nagy, és az utazáshoz ott a tökéletes mobileszköz, az iPhone: tudok vele netezni, twittelni, facebookolni, levelet fogadni és írni, itthon pedig engem marhára nem zavar, ha az ölembe kell venni a laptopom ugyanerre a célra, és nem fogok 150E-t költeni egy kütyüre csak azért, mert az menő, és teljes érintőképernyővel navigálhatok rajta.

 

Szóval csalódott vagyok, mert én (bevallottan) forradalmat vártam, ami nem lett, és még az iPhone OS 4.0-ról sem esett szó. Ami pedig a hosszú távú Apple terveimet illeti, az iPad tutira ki van lőve, ellenben az Unibody MacBook még mindig a listám első helyén szerepel...

Mint ahogy arról már volt szó, a legómániám nem újkeletű, hiszen már kétéves koromtól legókkal voltam körbevéve (a nővérem ekkor már négy volt, neki már akadt jópár készlete), és egészen tizenegy éves koromig folyamatosan kaptam az ilyen-olyan szetteket. Nem csak vonatom, és mindenféle járműveim voltak, de akadt néhány igazán szuper készletem is, úgymint a rendelőintézet, a szerelőműhely, vagy éppen a posta. Szóval voltak nagyszerű darabjaim, de a nagy álmom, hogy legyen egy rendőrségem vagy egy tűzoltóállomásom, sajnos sosem valósult meg. Egészen a mostanáig, hiszen ahogy arról már volt szó korábban, Feri kollegámtól kaptam jó pár szett Legót, amiben helyet kapott az egyik első Lego rendőrség is, amit ma délután össze is raktam – kicsit szentimentalistán összegezve: egy húszéves álom vált valóra.

A mai nap egy beszélgetés mellékágaként a Legóra terelődött a szó, és a mellettünk lévő CHIP szerkesztőségben dolgozó Feri kollegánk egyszer csak bekapcsolódott, hogy bizony otthon neki is rejtőzik néhány készlet a szekrény mélyén. Természetesen rögtön ráharaptam a témára, és kérdeztem, hogy miféle csomagok rejtőznek az ő gyűjteményében. Hamar kiderült, hogy igazi '80-as évek beli kincsek, és ha már úgyis témánál voltunk, akkor rákérdeztem, hogy neki mi a terve velük. A történetem csodás része itt jön, ugyanis Feri közölte, hogy neki nincsenek tervei, sőt, akár még meg is válna tőlük. No, nekem nem is kellett több, a délután folyamán el is látogattam drága kollegámhoz, ahonnan a következő készletekkel távoztam:

 

6364, 850, 381, 6647, 6678, 645, 6685, 6803, 6629, 6627, 6870 

 

És ez még nem minden, ugyanis nem hoztam el mindent. Hamarosan egy gyerekkori álmom fog teljesülni, ugyanis a Ferinél maradt egy teljes űrbázis, pont olyasmi, amire mindig is vágytam...

 

Update: egy másik kollegámnak, Brittnek hála ma ismét gazdagabb lettem egy készlettel: 8165

Az előbb mondtam a Csigának, hogy ha hazamegyek, akkor "játszanom kell", jelezvén a hangsúlyommal, hogy annyira most nincs kedvem a kontrollernyomkodáshoz, mire rögtön jött a riposzt, hogy "jaj én szegény, de rossz nekem, hogy játszanom kell". Mióta játékmagazin szerkesztőként dolgozom elég sokszor megkaptam, hogy milyen könnyű dolgom van, hiszen csak játszanom kell, holott ez a munkámnak maximum a 30%-át teszi – de most nem ez a lényeg. Hanem az, hogy vajon mennyivel jobb játszani, mint a szart lapátolni, ha kötelességből teszi az ember, nem pedig a saját magam szórakoztatása végett. Nos, véleményem szerintem semmivel nem jobb.

 

Ellenben a gondolatmenet végén arra is rájöttem, hogy az ilyesfajta "kényszerjáték" nagyban növeli az objektív újságírás lehetőségét, hiszen ha az adott program akkor is hosszú időre leköt, mikor valójában nem akartam játszani vele, akkor mindenképpen egy jól sikerült alkotásról beszélhetünk...

Éjszaka meglehetősen furcsa álmot láttam. Kezdődik az egész történet ott, hogy az este nagyobbik részét Évivel és Vikivel a Castro Bisztróban töltöttem, s ez a közös program olyan mély hatással volt rám, hogy a hajnali elalvást követően Viktóriát bele is szőttem az álmomba, amiben én voltam Mel Gibson (!), legalábbis külsőre mindenképp, és valami egészen bűnös történet szereplője voltam, habár a nyomasztó érzésen kívül másra már nem igen emlékszem. Arra viszont tisztán, hogy az álmom egy részéről kiderült, hogy csak egy film, amit az álommoziban néztem, ám hirtelen vége szakadt, mert elszakadt az álomcelluloid, így nem tudtam meg, hogy mi az álomfilm befejezése, ám az álmomban annyira meglepődtem azon, hogy csak egy filmszínházban ülök, hogy azon nyomban fel is ébredtem, így ez az egész szépen meg is ragadt az agyamban a mai napra...

Nakérem, megjött az éves elszámolás a Diákhitel központtól, és a jelenlegi állás szerint "már csak" 674.007 forinttal tartozom nekik, sőt, 2009-ben már a kamatot is sikerült 100.000 Ft alá csökkenteni, a tavalyi befizetéseimből ez csak 83.044 vett le. Ez a jövőre nézve annyit jelent, hogy idén nagyjából 50.000 Ft körül lesz a kamat, tehát ha tartom az eddig felállított ütemet, akkor harminc éves koromra már vissza is fizetem a négy évnyi főiskola alatt felhalmozott tartozásomat. Ennek örömére most jöjjön egy kissé cinikus, csöppet sem őszinte "Éljen!". 

Tegnap még csak sejtettem, de ma már biztos vagyok benne, hogy tegnap este találkoztam Bodzával. Ő nem tudott róla (egészen a mai délutánig), ami nem is csoda, hiszen teljesen lekötötte, hogy a rengeteg csomagjával egyben kijusson a multinacionális közértből – éppen ezért azt sem vette észre, hogy gyakorlatilag egymás kezébe adtuk a "kilincset". Én mindenesetre észrevettem őt (habár akkor még nem voltam benne biztos, hogy ő az), és itt kell megjegyeznem, hogy Bodza bizony csinos hölgy, akinek jól áll a szemüveg és a végén hullámot vető frizura.

Hiába no, elértem abba a korba, mikor egyre több embernek lesz körülöttem gyermeke, mind családi, mind baráti szinten, így elkerülhetetlen, hogy megemlékezzek az engem ért babás hatásokról. Na nem kell félni, nem megyek át a Nők Lapját megszégyenítő babablogba, de arról például muszáj pár szót ejtenem, hogy tegnap voltam életem első "Tejfakasztó" bulijában, ami nem volt ugyan teljesen hagyományos, sokkal inkább "Tej már van, de azért igyunk" megmozdulásnak nevezném, de még így is remek volt, hiszen kellemes társaságban koccintottunk jó párszor az újszülött Arnold egészségére.

 

A gyermekáldás örömére amúgy is készültem egy ajándékkal, és a tegnap esti kis összejövetel éppen kapóra jött az átadás tekintetében, így egy hatalmas pelenkatortával érkeztem a helyszínre (amit annak megóvás érdekében taxival vittem, így az este nyitásaként a körúton végig kellett hallgatnom a sofőr komplett szerelmi életét – mesés volt). Maga a torta a nővérem agyszüleménye, és az elkészítést is neki köszönhetem. A hagyományos módon el nem fogyasztható torta amúgy három emeletnyi pelenkából áll, tetején egy kis plüss gyerekjátékkal, belül pedig minden babaápoláshoz nélkülözhetetlen jósággal. Azt még nem tudom, hogy az ifjú anyukának mennyire tetszett az összeállítás, a jelenlévők mindenesetre igencsak jópofának találták. Maga a torta egyébként így festett a becsomagolás előtt:

Chris kollegám az ünnepek után kicsit átrendezte a szerkesztőség közepén tanyázó irodaszigetünket. Eddig csupán a hatalmas TV-jének (mert neki a monitor már nem elég...) a hátát láttam, ám a rendezkedéskor úgy alakította ki a munkaállomását, hogy most közvetlenül előttem ül, és én tökéletesen rálátok a 96 cm átmérőjű képernyőjére. Ezzel nincs is baj az esetek 80%-ában, mikor a Windowsban bohóckodik, ám most "dolgozik", azaz a Dante's Inferno című játékot tolja, hogy aztán videotesztet készíthessünk belőle a magazin DVD-mellékletére – ergo a látóteremben egy elég izgalmas és látványos játék képei pörögnek megállás nélkül. Most döbbentem rá, hogy már legalább egy órája csak ezt nézem...

Rájöttem, hogy azért sem szeretem az iWiw-et, mert ott az ismerőseim jelentős hányada már gyerekekről tölt fel képeket, a nőismerőseim meghatározó részének már teljesen más a neve, mint mikor megismertem őket, arról nem is beszélve, hogy némely exemnek (a gyermekáldást követően) jóval nagyobb a mellbősége, mint mikor még velem töltötték az estéiket...

Lassan három éve, hogy először szó esett a blogomban a Setét Torony képregényről, ami az általam igencsak kedvelt, Stephen King féle Setét Torony regényciklust vette alapul. Mikor először lelkendeztem a rajzolt kalandról, még csak az amerikai megjelenést vártuk, és a piacra kerülést követően én annak rendje és módja szerint el is kezdtem vásárolni a szériát, főleg azért, mert három éve még csak álmodtunk itthon arról, hogy elolvassuk a hét kötetes ciklus befejező részét, az pedig eszünkbe sem jutott, hogy valaha ez a képregény megjelenik majd Magyarországon.

Aztán láss csodát, ma este jött a hír, hogy a Cartaphilus kiadó, aki olyan klasszikusokat hozott el nekünk, mint a Simpsons Comics, az Aliens, a Watchmen, vagy a Sandman, idén tavasszal mégis nekiáll az azóta több tucat füzetre duzzadt The Dark Tower-képregényfolyam leközlésének. Az szinte biztos, hogy nem füzetenként, hanem gyűjteményes formában fogjuk megkapni a történetet, s én csak reménykedni tudok abban, hogy nem szétszabdalva, hanem egyben kapjuk majd meg az első hét részt magába foglaló minisorozatot, amelynek a címe eredetileg: The Gunslinger Born.

 

A Marvel által kiadott képregényről azt érdemes tudni első körben, hogy nem konkrét adaptációval van dolgunk, hanem egy amolyan kiegészítő cselekményfolyammal, amely kicsit részletesebben foglalkozik a regényfolyam főhősének -- Rolandnak -- a múltjával. A történetet nem is maga Stephen King írta, ő csak Creative- és Executive Directori szerepet töltött be a képregény készítése során, a történet végeredményben Peter David és Robin Furth (ő King közvetlen munkatársa, külön könyvet írt a Setét Torony értelmezéséről) munkája. Az, hogy a "mester" nem maga írta a képregényt, valójában fel sem tűnik, hiszen a már emlegetett hét részes első sorozatban olyan események kapnak helyet, amelyek részletesen ki lettek tárgyalva a Setét Torony sorozat két kötetében (A Harcos, Varázsló és Üveg), így a King-olvasóknak ez sok újat nem fog mondani, csupán vizuális téren nyújt némi pluszt. Méghozzá nem is akármilyet, hiszen Jae Lee és Richard Isanove munkái annak ellenére is igen lenyűgözőek, hogy jobbára hatalmas, klasszikus (és egyszerű) panelekkel dolgoznak. A rajzok részletesek, már-már festményszerűek, megfelelő nyomtatásban egészen lehengerlő benyomást keltenek. 

Ami lényeges, hogy a Dark Tower képregények összes (eddig megjelent) része Gileádban játszódik, és csakis Roland ifjúságára és a régi barátaira koncentrál, a Setét Torony regények többi ikonikus szereplőjével nem is találkozunk (legalábbis az első három minisorozatban biztos, hogy nem), és az első hét részt leszámítva az egész széria nem is adaptáció, hanem egy kiegészítő képregény az eredeti King művek mellé, hiszen a második minisorozat (öt rész - The Long Road Home) már olyan részleteket tár fel, amelyek a regényekben nem kaptak helyet, és még tovább mélyítik Roland karakterét, töviről-hegyire bemutatva, hogy miképp vált azzá a figurává, akivel a Setét Torony regények első kötetének, a Harcosnak az első oldalain találkozhattunk. A jelenleg is futó The Battle of Jericho Hill minisorozat már ismét olyan eseményekkel foglalkozik, amelyekről olvashattunk a regényekben (Callai farkasok, A Setét Torony), és úgy gondolom, hogy a The Gunslinger (ami 2010-ben fog megjelenni Amerikában) közvetlen előzménye lesz a regényfolyam első részének.

 

A képregény tehát főleg azoknak fog igazi élményt nyújtani akik, már olvasták a 7 részes regénysorozatot, ám a dolog működhet akár úgy is, hogy a képregényolvasók a rajzolt sorozat hatására kezdenek majd el érdeklődni Stephen King grandiózus, a teljes King-Univerzumot egybeolvasztó munkája iránt. 

 

Dark Tower: The Gunslinger Born (7 füzet) - 2007

Dark Tower: The Long Road Home (5 füzet) - 2008

Dark Tower: Treachery (6 füzet) - 2008/2009

Dark Tower: The Sorcerer (one shot - 1 füzet) - 2009

Dark Tower: The Fall of Gilead (5 füzet) - 2009

Dark Tower: The Battle of Jericho Hill (5 füzet) - jelenleg is fut

Dark Tower: The Gunslinger (megjelenés valamikor 2010-ben)

 

Megérkezett közénk Kolbert Arnold, alias Miguel Jr.: 54 centi, 3440 gramm, kicsattanó egészség. Nem kapkodta el a kisfickó, hiszen lassan két hete vártuk minden nap az érkezését, és végül a mai nap tűnt számára a legmegfelelőbbnek. Éljen-éljen-éljen!

Ambivalens érzések vannak bennem... mondjuk úgy... egy ideje. Van az életemnek egy olyan része (vagyis inkább eleme, igen az elem valahogy jobb szó), amivel nem nagyon tudok mit kezdeni. Igazából szeretnék már megszabadulni tőle, mert a pozitív-negatív hullámok a kevésbé kellemes oldalon csaptak le erősebben, és mostanra azért már pontosan meg tudom ítélni, hogy mi a jó nekem, és mi nem. Ez így rendben is van, azonban -- ahogy az életben zajló dolgok jelentős százaléka -- ez sem úgy működik, hogy én ráeszmélek, és a tudatosság alá rendelve mostantól minden úgy is lesz.

 

Emberből vagyok, hiába rángatom vissza magam a föld közelébe,  ennek ellenére alkalomadtán nem csak bevonzom, de elébe is megyek annak, amiről korábban már eldöntöttem: "köszönöm szépen, de nem kell ez nekem". Mert hiába minden rossz tapasztalat, néha egyetlen apró pozitívum (vagy legalábbis annak illúziója) is képes átbillenteni a mérleget a negatív dolgok ellenében. Persze csak ideig-óráig, hogy aztán ismét az észérvek nyerjenek teret.

 

Azonban -- és itt jön a gyönyörű része az egésznek --, mikor már tényleg sikerül elhatározásra jutnom a magam gerjesztette (kissé túlzó, de valahol mégis helytálló) önsorsrontás ellen, akkor a véletlen hozza a maga körét, visszatolván engem a startmezőre, ahol jelen pillanatban éppen arról firkálok, hogy mennyire jó lenne, ha vége lenne már ennek a valójában önmagammal vívott, nem túl szívderítő meccsnek...

Guy Ritchie ismét filmet rendezett, a Spíler után ismét olyat, ami nézhető lett. Ami ennél is jobb hír, hogy végre sikerült félretennie a Blöffben, és a Ravasz, az Agy, és a két füstölgő puskacsőben alkalmazott szerzői jegyeit (leszámítva egyet, de erről majd később...). A Sherlock Holmes nem az év nagy durranása, de kiváló popcorn mozi és hál'istennek nem izzadságszagú, hanem könnyed, és szinte végig lendületes. A forgatókönyv nem egy nagy truváj, különösebben fordulatosnak sem nevezném, Holmes okfejtései ellenére sem, de működik, méghozzá a két főszereplőnek köszönhetően. Az mondjuk egyértelmű, hogy Robert Downey Jr. viszi a prímet, de Jude Law tökéletesen kiegésziti partnerét Watson szerepében, az pedig már csak a hab a tortán, hogy a filmben feltűnik Rachel McAdams is, akit tényleg öröm nézni, mert tipikusan nem egy hollywoodi szépség, (számomra) van benne valami különleges.

 

A sztori egyébként jól indul, nem valami rejtélyes nyomozást kapunk, hanem rögtön szembesülünk a gonosszal, ördögi tervének részleteivel, és azon pörög a cselekmény, hogy Holmes miképp találja meg a rációt az elsőre meglehetősen misztikus történésekben. Itt-ott ugyan nem lehet átverni a nézőt, de azért a recept működik, ami főleg a poénoknak és látványos elemeknek köszönhető – nagyon nincs idő agyalni, hogy mi következik, mert mindig akad valami, ami eltereli a figyelmünket. Itt érdemes kitérni arra az egy elemre, amit Ritchie meghagyott a régi filmjeiből; ez nem más, mint a harc. Igen jól meg van koreografálva minden egyes jelent, kicsit talán még burleszbörleszk-szerűek is, de ettől függetlenlül nem nevetségesek, csupán szórakoztatóak. 

 

Mindent egybevetve egy igen jó kis mozi ez, nem állítom, hogy többször nézhető, de egyszeri alkalomra tökéletes kikapcsolódás, és még meg kell jegyeznem azt is, hogy a történet úgy van csavarva, hogy minden tökéletes legyen egy folytatáshoz, amit én személy szerint tárt karokkal várok.

Hát kérem, eddig tartott a nagy elhatározás, hogy havonta csak egy Lego készlettel gyarapítom az új gyűjteményemet. Ez van, ha elkap a hév, nem nagyon tudok megálljt parancsolni magamnak, kiélem az aktuális szenvedélyemet, most épp a legógyűjtést. Némi töprengést követően be is szereztem ma a legújabb szettemet, ami konkrétan egy jópofa kis postagép:

Ezúttal jól utánamentem a dolgoknak, és kiválasztottam a lehető legolcsóbb helyet, ahol készletet lehet venni: a Déli-pályaudvarnál lévő Lego márkaboltot (köszi a tippet cini). Nem mondom, hogy útba esett, de érdemes volt odalátogatni, hiszen ezreseket  (legalább kettőt) spóroltam meg azzal, hogy nem valamelyik pláza játékboltjában vettem meg a 7732-est. Maga az üzlet egyébként egy igen érdekes hely, ugyanis lényegében csak egy kis zug, amiben egy idősebb úr üldögél, körbevéve több tucat készlettel. Szóval nézelődni, csemegézni se hely, se lehetőség, érdemes felkészülten érkezni a helyszínre – ahogy én tettem. Már előre tájékozódtam a honlapon, eldöntöttem mit akarok, aztán megérkezvén bemondtam a készlet számát, és három perccel később már elégedetten távoztam.

Határozottan nem tett jót nekem ez huszonnyolcadikát követő nagy szabadság, a hajnalba nyúló filmnézés, délután háromig alvás, ugyanis annak rendje és módja szerint fel is borítottam a biológiai órám, minek következményeként még hajnali fél háromkor is kukorékolok, és esélyét sem látom, hogy békésen álomra hajtsam a fejem. Azért mondom ezt oly biztosan, mert egyébként megpróbáltam, és körülbelül fél óra aktív hánykódást követően úgy keltem fel az ágyban, hogy a lámpa fénye egy pillanatnyi zavart sem okozott a látószerveimnek. Na persze szokás szerint nem csak a végtagjaim hánykódtak, hanem a gondolataim is, elég érdekes elképzeléseket összehordva a homlokom mögött.

 

Bár a fogaskerekek pörögnek, korántsem olyan frissen, mint ha mondjuk reggel lenne, így jó sokáig bámultam a villogó kurzort, mire rájöttem, hogy ebben az időpontban már nem tudok olyan szóvirágokat faragni, amelyekkel szépen homályosra tudnám írni azokat a fejemben kavargó dolgokat, amiket amúgy nem szabadna ennek a blognak a publikus részébe kivezetnem. De azért csak kikívánkozik, hogy jó lenne véget vetni a bizonytalanságnak, akár oly módon is, ha az esetleges lépéssel szembeköpöm az évekkel ezelőtti önmagamat. Furcsa végiggondolni az egészet, szinte rögtön beugrik néhány barátom várható reakciója is, azonban ebben a pillanatban annyira kézenfekvőnek tűnik ez az ötlet, hogy lehet tényleg az lenne a hiba, ha nem lépném meg (mert őszintén szólva, néhány magammal kapcsolatos illúzión kívül mit veszthetek?). Néha ugyanis muszáj gyakorlatiasnak lenni. Habár az is igaz, hogy néha muszáj kialudni a túlságosan meggyőzőnek tetsző gyakorlatiasságot.

 

Kész. Nekem kell egy ilyen...