Aztán, ahogy ott álltam az ajtóban és csendben figyeltem őket, arra nem jöttem még rá, miképp lehetséges, hogy ne kényeztessünk el egy ilyen tündéri kisgyereket... 

 

És milyen jól döntöttünk, hogy ezt a mozit választottuk, utoljára a Dark Knight volt rám ilyen hatással. Persze ez nem egy akciómozi, a hasonlóság annyi, hogy utoljára a Denevérember kalandja szippantott ennyire be és csak az gyakorolt rám hasonló hatást. Az Árvaház amolyan misztikus thiller-horror keverék, az a fajta, ami tényleg megrémíszt és libabőrt húz a karjaidra. Rendkívül nyomasztó alkotással van dolgunk, a lehető legjobb értelemben, köze nincs az olyan álrémísztgetésekhez, mint amit Hollywood művel már évek óta. Itt a látvány, az atmoszféra rád nehezedik, görcsbe rándul a gyomrod és bizony helyenként olyan hatást gyakorol az emberre, hogy simán kicsúszik egy-egy bazdmeg. 

 

Bevallom, helyenként rendesen féltem, és alig vártam, hogy túllegyünk bizonyos jeleneteken. A hatás tehát megvan és mindemellé olyan forgatókönyv dukál, hogy mind a tíz ujját megnyalja az ember. Egyszerre realisztikus és misztikus, a végén pedig olyan frappáns katarzis vár, mint a Nicole Kidman féle Másvilág esetében. Ehhez csak ráadás az ijesztő, tökéletességre járatott látvány, ahol minden a helyén van, a helyszínektől, a szűrőkön át egészen a zseniális beállításokig és hangulatfokozó vágásokkal és átvezető jelenetekkel bezáróan. Juan Antonio Bayona számomra eddig totál ismeretlen rendező volt, de ezzel a munkájával beírta magát abba aképzeletbeli könyvbe, ami azoknak a nevét tartalmazza, akikre érdemes lesz odafigyelni a jövőben...

 

Mindent összevetve hónapok óta a legjobbb film, amit láttam és csak ajánlani tudom mindenkinek, aki jófajta borzongásra vágyik. Gyenge idegzetűek óvatosan közelítsék, mert könnyen lehet, hogy fél óra után menekülnének a teremből...

 

...és van még néhány egyéb pozitívum:

- Olvasta az összes Harry Pottert

- Mac-et használ

- Szereti a Drót című sorozatot

- Szereti a kütyüket, folyamatosan a BlackBerry-jén matat

 

Vagy esetleg, ha vagy annyira agyafúrt, hogy nem egyedül vágtál bele, akkor jön a: megcsináltuk. Mi pedig megcsináltuk. Le is csúszott ennek örömére néhány white russian és ugyanennyi tequila. Nem ültünk zajos sikert, lévén urak között egy terv  még nem terv, ez a mostani csupán egy nagy egész kissebbik része. De ez nem változtat a tényen: megcsináltuk.

 

Ma reggeltől pedig készülünk a következőre...

 

Jellemző azonban, hogy éppen ebben a szakaszban indul el egy másik: egy évnyi maradás után ismét mozdulnom kell és mivel a válság elég rendesen betett a lakásvásárlási terveimnek, újfent albérlet után kell kajtatnom, hogy februárban csak legyen hol laknom. Már az év elején is rüheltem a keresgélést és most sem érzem azt, hogy ez lesz életem legjobb programja. Persze választási lehetőség nincs, menni kell, csinálni kell, aztán egyszer talán megint jön egy nyugvópont, amikor olyan dolgokra és olyan emberekre is lesz időm, amikkel és akikkel én, saját elhatározásból szeretnék foglalkozni.

 

Ahhoz képest, hogy nem nagyon készültem a dologra, szerintem elég jól sikerült a dolog, végigbeszéltem a fél órát és még a közönséget is sikerült bevonni a "programba" - kérdéseket tettek fel a játékkal kapcsolatban és pedig legjobb tudásom szerint igyekeztem válaszolni. Szerencsémre valaki szemfüles volt és a fél óra tíz percét rögzítette mobillal, majd közzé is tette a youtube-on. Következzen tehát a prezentációm egyharmada:

 

 

Amellett, hogy lehetett játszani a show legjobb része mégiscsak a hatalmas színpad volt, még hatalmasabb kivetítővel, ahol bemutatták a legújabb címeket. A hazai szaksajtó színe java játszott és kommentálta a programokat, miközben a közönség nézhette a hatalmas kivetítőn zajló eseményeket. Magam is részese voltam ennek a résznek, hiszen nekem kellett prezentálni a Mirror's Edge című FPS-csodát: miközben egy EA-s srác tolta a programot, én ecseteltem a látottakat és a játék legfontosabb jellemzőit - fél órás volt az én részem és azt hiszem elég jól sikerült (habár a hangosítás nem volt éppen 100%-os). 

 

Bár nem voltam kinn egész nap, az a pár óra,amíg ott voltam meggyőzött, hogy érdemes lesz jövőre is megjelenni és kiváncsian várom, hogy 2009-ben mivel tudják tovább emelni a rendezvény színvonalát.

Rékával amolyan szülinapi mókaként vacsoráztunk, majd beültünk erre a magyar mozira, aminek a címe szimplán 'A nyomozó', és jómagam semmit nem tudtam róla, azon kívül, hogy mindenki dicsérte, aki már látta korábban - félretéve hát minden ellenérzésemet döntöttünk és ezt a mozit választottuk tegnap estére. Sokat nem szeretnék ellőni a dologból, egy meglehetősen sajátos krimiről van szó, amiben itt-ott felfedezhetőek a film-noir jellegzetes vonásai, hihetetlen abszurditással párosítva. Semmiképp nem lehet azt mondani, hogy izgalmas filmmel volt dolgunk, sőt, nagyon régen találkoztam ilyen lassan csordogáló alkotással, de ez mit sem von le az egész értékéből. A színészi játék minimalizmusa zseniális és végre egy olyan magyar mozgóképre ültünk be, aminek rendesen kidolgozott, jól átgondolt, már-már mesteri forgatókönyvet írtak - s számomra ez volt az egész legnagyobb erénye. Volt eleje, közepe és vége, volt benne humor, méghozzá koromfekete és az egész alapszitu olyan atmoszférát adott a képeknek, amilyet csak minden századik magyar film képes a magának mondani. Semmi túlzás, semmi nagyzolás, sehol a "nagy sztárok", csak ismeretlen arcok, frankó dialógusok, lehetetlen helyzetek a valósággal elegyítve, vicces formai megoldásokkal és egyedi ötletek egész tárházával, kellemes, happy endbe hajló befejezéssel (abszurditás a köbön).

 

Persze nincsenek illúzióm, a hazai alkotások 80%-a továbbra is a nézhetetlen kategóriába fognak tartozni nálam, de megnyugtató a tudat, hogy itthon is vannak még tehetségek (nem csak túlértékelt öregek és újat mutatni képtelen friss arcok), akik képesek olyan alkotásokat tenni az asztalra, amelyekről távozva elégedetten csettintek.

 

Megírtam már ezerszer, le is írom majd még ezerszer: az én családom az, ahol a kötelékek nagyon gyorsan foszlottak, ha kialakulnak egyáltalán. Nem volt és nincs is igazi összetartás, erő és felelősség sem volt soha, s bár a körülmények sem segítettek, valahol azért mégis a mi bűnünk, hogy végül rokonok, barátok nélkül kellett meghalnia, mindenkitől távol, idegenek között egy öregeknek fenntartott intézményben. Tudom anyutól, anyu testvérétől, hogy nem volt könnyű vele, se gyerekként, se felnőttként, nagyapám halálát követően nekem is sokkal több jutott a savanyúból, mint a gyerekkori édes pillanatokból. De ez nem mentség semmire, és borzasztó a tudat, hogy végül így kellett elmennie - nem volt vele senki, nem volt ott a saját családjának a megnyugtató tudata, nem volt ott semmi.

 

Az élet igazságtalan, de nem csak ezért. A nővérem várandós, szinte már csak napok kérdése, hogy érkezzen Panna, ennek a borzasztó családnak a legfiatalabb, ám remélhetőleg már sokkal szerencsésebb tagja. De a sors, az élet, vagy az az átkozott Isten mégsem adta meg neki a lehetőséget, hogy a dédunokáját lássa, nem adatott meg, hogy még egy oly kevesek által átélhető öröm maradjon a végére. Maradt a magány és szeretném azt hinni, hogy ő már nem sokat érzett abból, ami most az én szívemet nyomja. Remélem még azt is, hogy valami tényleg vár ránk odaát, és szeretném azt hinni, hogy jobb lett neki azáltal, hogy elindulhatott oda...

 

Persze ez még nem minden, hiszen nem csak a cselekmény volt kiszámítható és sablonos, hanem a rendezés is a béka segge alatt van. A high-tech paranoiát sugalló filmben sikerült kézikamerás bohóckodást választni, minek következtében az egyébként pörgős akciójelenetek is élvezhetetlenné váltak. A mozi első fél órájában lenne egy frankó kis üldözés, ám mi alig látunk belőle valamit, mert a kép szemcsés és állandó a rángás, nincs egy stabil kameraállás és hiába vannak jól beállítva az ütközések és az akciók, ha egyszerűen csak arra tudok figyelni, hogy már megint nem látok semmit, mert az operatőr képtelen volt megfelelő pozícióban tartani az optikát. Szóval még ez sem menti meg ezt a szerencsétlenséget, habár ha tükörsimára csiszolják az akciószekvenciákat, akkor sem kerülik el, hogy a moziból kifelé menet mindenki arról beszéljen, mikor látott utoljára ekkora baromságot...

S, hogy miért imádom? Mert ilyen reális, nagyszerűen felépített és borzasztóan lesújtó, pesszimista sorozatot még sosem láttam. Öt szezont ért meg és már az első évad első részénél beleszerettem. Sugárzott belőle a profizmus, a tehetség, annak ellenére, hogy a pilot mérhetetlenül unalmasnak tűnhet a többi bomba sorozathoz képest, hiszen alig történt benne valami: megkaptuk a szereplőgárdát, egy teljesen lepattant csapatot, olyan figurákat, akik még második pillantásra sem túl szimpatikusak és egy drogügyet, amiből ezret láttunk már mindenfelé. főleg a nagyobb gyöngyvásznakon. És ennyi. Aztán jött a folytatás: szuperzsaruk, atombombák, terroristák, csini pofik és nagy csöcsök nélkül. Ellenben kaptunk megfigyeléseket, valódi nyomozati folyamatot, eszméletlen jó párbeszédeket, valódi helyzeteket és egy olyan kőkemény szervezetkritikát, ami ritka még a legszókimondóbb filmekben is.

 

A Drót nem pörög, nincsenek hatalmas cliffhangerek és csavarok, de nincs is rájuk szükség, mert az atmoszféra, a ránktelepedő valóság simán viszi a hátán az egész sorozatot. Nem fekete-fehér, nincsen jó-rossz majomság, rétegek vannak és állapotok, helyzetek, amiket a szereplőknek valahogy meg kell oldani, mind a "rend", mind a "mocsok" oldalán. És meg is oldják őket, hol jól, hol totális katasztrófát okozva. A karakterek emberek, esendőek és van egy útjuk, amit bejárnak, fejlődnek, az elsőre unszimpatikusnak tetsző egyének lassan kibontakoznak és a legnagyobb állatban is meglátjuk a hétköznapi embert, aki csak boldogulni akar. Legyen szó akár rendőrről, akár a sarkon álló dealerről. A Drót esszenciája a történet kibontásában, a szereplők kezelésében és a nyugodt íven haladó, de mégis ütős cselekményben rejlik. Semmi fölösleges dráma, nagy érzelmek ritkán ragadnak el, tipikus giccsnek nyoma sincs, minden szürke és életszagú, éppen ettől lesz az ember addiktív rajongója az egész szériának.

 

Egy-egy évad általában tizenkét rész (az utolsó sajnos csak tíz), jobbára egy ügy,  leágazásokkal és olyan mélyfúrással az egyes témákba, amiről nem is gondolnánk, hogy tizenkétszer egy órában elmesélhető. Először volt a drognyomozás, aztán jött a szakszervezet, majd ismét a drog és a társadalom hozzáállása, de ekkor már durván jött a politika is, aztán negyedszerre a városvezetés és az oktatás és kapta meg a magáét, a fekete dobozos ötödik pedig a sajtót veszi górcső alá - méghozzá zseniálisan, körbejárva a legfájóbb kérdést: mi igaz és mi nem a sorok között. Mindezt úgy, hogy közben tovább gördül a drogszál, tovább merülünk a politikai mocsokban és a szereplőkről még öt év elteltével is képesek újat mondani az alkotók. Azt hiszem erre mondják, hogy mestermunka. Az első epizódtól a mostaniig minden összefügg, minden logikusan következik mindenből, sehol egy ordító hiba, az ördög a mesterien kidolgozott részletekben lakozik. Sajnálom, hogy ha végzek az utolsó évaddal, akkor ilyen formán többet nem látogathatok el Baltimore-ba...

 

A legelső dolog, ami feltűnt, hogy ez a lány rendkívül csinos, nem egy olyan bombázó, mint a magazinok és a videojátékok üdvöskéi, de akkor is dekoratív teremtés. A mozgása eszméletlenül ruganyos, és az is különlegessé teszi, hogy félig kínai, félig európai vér csörgedezik az ereiben. Persze nem csak ezzel hívja fel magára a figyelmet, hiszen az ember nehezen szabadul a karját borító tetoválások látványától. Már az első pillanatban vonzotta a tekintetem és őszintén szólva le sem tudtam venni róla a szemem. Szerencsém volt, mert úgy alakultak a dolgok, hogy hamarosan szóba elegyedtem vele, s a beszélgetésünk során egy olyan világ tárult fel előttem, amit ezidáig csak az újságból vagy az internetről ismertem. A különleges lány neve Faith és egyike azoknak, akiket egyszerűen csak „futóknak” neveznek...

Hogy megértsd, kik is ezek a „futók”, hogy miért ugrálnak halálmegvető bátorsággal tetőről tetőre minden nap, ahhoz tudnod kell valamit: a világ már régen nem olyan ártatlan, mint, ahogy a naív szemlélődő számára látszik. A kormány velejéig korrupt és nem elég, hogy piszkos eszközöket használnak a hatalom megtartására, de már az egyszerű polgárokat sem kímélik. E-maileket írsz, mobiltelefonálsz, böngészel az interneten – semmi nincs biztonságban, valahol, valaki biztosan figyel téged is, és mindent szépen lejegyez, hiszen egyszer talán felhasználható lesz ellened. Csóválhatod a fejed, de ez az igazság, lassan tényleg egy olyan világban élünk, amit Orwell 1984 címen megálmodott és semmi nincsen biztonságban ami digitális, még akkor sem, ha a legbiztonságosabb winchesteren, tűzfalak százai mögött tárolod. Éppen ezért, ha valami igazán fontos vagy titkos, akkor azt már régen nem telefonon vagy e-mailben osztják meg egymással az emberek. Csakis kézből-kézbe, csakis annak, akiben a legjobban megbízol – természetesen a „futók” segítségével.

Ők azok, akik a bizalmas csomagokat szállítják és ők azok, akik ott közlekednek, ahol mások képtelenek: a magasban, felhőkarcolók és daruk peremén, álványok és párkányok között, csatornákon és kábeleken, kerítéseken és a nagyváros szakadékain át, ahol sem követni, sem becserkészni nem lehet őket. Közéjük tartozik Faith is, s bár nem dicsekedett a képességeivel, a többiek szerint ő a legjobb, ha nem a legjobb az akrobatikus futárok között. Nincs miért kételkednem ebben, hiszen ahogy beszélt a „munkájáról”, az meggyőzött róla, hogy ha valaki, hát ő biztosan mestere a tetők közötti utazásnak.

Az ő elbeszélése azalpán az egész „futó” élet roppant egyszerűnek és veszélytelennek tűnik, olyan, mint a biciklizés, az ember beletanul és onnantól megy. Minden a gyors helyzetfelismerésen múlik – mesélte – a pillanat törtrésze alatt tudnod kell, hogy most ugrani akarsz vagy csúszni, mászni vagy kikerülni, kapaszkodni vagy továbbugrani. Nem szabad ugyanis megállni, a lényeg a lendület, hogy ne gondolkodj, csak csináld. Bár rendkívül könnyedén mesélt róla, Faith nem áltatott vele, hogy mindenki képes lenne ilyesmire és láttam a komolyságot a szemében, mikor arról beszélt, hogy minden a gyakorláson múlik, senki nem képes elsőre végrehajtani az olykor szó szerint nyaktörő feladatokat. Sok esés, sok seb az ára a tökéletes magabiztosságnak és tudásnak.

Az egyik tetőről a másikra átugrani még viszonylag egyszerű, ám a nagyobb szintkülönbségek áthidalásakor már vigyázni kell, hogy a földetérés bukfencben végződjön, különben könnyen bokatörés lehet a landolás vége. Ugyanígy figyelni kell a falon futás technikájára is, a gravitációt ugyanis csak akkot tudjuk hosszabb időre kicselezni, hogyha megfelelő sebességgel vágunk neki a mutatványnak. De a lendület nem minden, akadhatnak pillanatok, mikor nem az számít milyen messzire tudunk elrugaszkodni, hanem az a lényeg, hogy hova érkezünk: egy zászlórudat jól be kell mérni és nagyon fontos, hogy észnél legyünk ha elkapjuk: vagy ugyanazzal a lendülettel tovább kell ugranunk, vagy megfelelő sebességbe kell hintáznunk magunkat, hogy elérjük a következő rudat, párkányt, vagy kiszögelést. Ismerni kell a tárgyakat is, hiszen vannak olyan objektumok, amelyek segítik az elrugaszkodást és általuk könnyebben elérhetjük a magasabb vagy messzebb lévő pontokat. Észnél kell azonban lenni – nézett a szemembe Faith – hiszen az ember határai végesek, néha sokkal biztonságosabb a falhoz simulva végigmászni egy vékony párkányon, mint kockáztatni az életünket egy bizonytalan ugrás miatt.

Ezek persze csak a gyakorlati dolgok voltak, van egy olyan aspektusa az egész „futó” létnek, ami már józan ésszel fel nem fogható. Faith szerint erre születni kell, az ember vagy érzi a dolgokat, vagy nem. Először nem is értettem mire gondol, de aztán ahogy mesélt róla, lassan-lassan világossá vált az egész. Egy „futónak” néha csak tizedmásodpercei vannak, hogy döntsön merre tovább, és ha nem alakul ki az úgynevezett „vöröslátás”, akkor jobb, ha az ember visszatér az utca forgatagába. Próbáld úgy elképzelni, mint a forró fémet – magyarázta Faith – a tárgyak egész egyszerűen vörösen izzani kezdenek és te tudod, hogy ez a szín vezet téged tovább: lehet egy kiszögelés, ahonnan képes leszel továbbugrani vagy kapaszkodni, lehet egy palló, ahonnan el tudsz rugaszkodni, egy ereszcsatorna, amin a magasba tudsz mászni vagy csupán egy ajtó, amin keresztül ki tudsz jutni a szorult helyzetedből. A Vörös izzás vezet – mondta, és rájöttem, hogy csak akkor érthetném meg igazán ezt az egészet, ha az ő szemével látnám az engem körülvevő világot. Az ő világában ugyanis a színeknek komoly jelentősége van, a zöld a bezártságot jelzi, míg a szabadban a mélykék és a narancssárga az esetleges lehetőségeket rejti. A színek segítenek eligazodni a magasban – ecsetele – ha valami erőteljesen kirí a többi közül, akkor tudom, hogy arra van a továbbjutás kulcsa.

Egy apróság fúrta nagyon az oldalamt, mégpedig az, miképp lehetséges, hogy nem tévednek el, hiszen térkép nincs náluk, nyilván nem is lenne idő azt bámulgatni, hiszen egy „futó” számára az idő kincs, minden pillanat számít, nem lehet megállni. Faith a kérdésre felnevetett és elárulta, olykor fülhallgatón keresztül kap tanácsokat és utasításokat a helyes irányt illetően. De ez nem mindig elég – jegyezte meg –, hiszen a legnagyobb rohanás közepette az ember nem is érti, mi hangzik el éppen a fülében. Ilyenkor csak az ösztönödben bízhatsz, és az sohasem csal. Olyan ez, mint a vöröslátás – mondta -, vagy érzed vagy nem, úgy kell elképzelned, mintha megnyomnál egy gombot, amitől azonnal a helyes irányba fordul a fejed.

Keveredtél már bajba? – kérdeztem hirtelen. Egy pillanatra meg is bántam a kérdésemet, mert az arca elkomorult, de mikor beszélni kezdett, világossá vált, hogy nem a kiváncsiságom dühítette fel. „Futónak” lenni nem csak azért veszélyes, mert bármelyk pillanatban a mélybe zuhanhatsz - az ügyetlenségnél sokkal nagyobb gondot jelent a hatóság: brutálisak és kegyetlenek. Előbb lőnek és egyáltalán nem kérdeznek, robotok, akik gondolkodás nélkül hajtják végre a rájuk kiosztott parancsokat. Ha összeakadsz velük nincs értelme leállni harcolni, azonnal menekülőre kell fogni a dolgot. Én legalábbis mindig így teszek, legrosszabb esetben is csak lefegyverzem őket – biztosított Faith. Elmesélte, hogy rengetegszer akadt már össze őrökkel és rendőrökkel, keveredett már kézitusába is, és elmagyarázta, hogy kialakult benne egy harci ösztön. A legjobb mozgásból, váratlanul támadni: becsúszni és rúgni, vagy a levegőből, lendületből mérni támadást. Ez meglepi őket – mesélte – néha elég pár ütés és el is terülnek. Ha azonban ez nem jön össze, akkor ismét csak a tudásában bízhat az ember. Ha jók a reflexeink, akkor hirtelen belassulnak a dolgok és ismét előjön a „vöröslátás”: az ellenfél pisztolya izzani kezd és tudod, hogy ez az a pillanat, mikor kikaphatod a kezéből a fegyvert. Ekkor már a „futóé” a döntés, hogy tüzel, vagy egész egyszerűen csak leüti az ellenfelét. Majdnem megkérdeztem, hogy ő ölt-e már embert, de inkább csendben maradtam, azt tudom, hogy olvastam már olyan esetről, mikor a „futó” a rá szegezett fegyverrel oltott ki életet...

A beszélgetésünk alatt végig volt valami furcsa érzésem, de akkor még nem értettem, hogy miért. Hosszan mesélt a technikáról, hogyan kell közlekedni a magasban, mesélt néhány akciójáról, milyen volt, mikor egy veszélyes csomagot vitt és csak egy hajszálon múlott az élete, mert vérszomjas rendőrök vadásztak rá, olyanok, akik azonnal tüzeltek. Mesélt az adrenalinról, a sebességről és az érzésről, hogy még mindig mennyire izgalmas, mikor elugrik egy párkányról, mikor egy kicsit belassul a világ és nem számít más, csak a mozdulatok és az „utazás”. Mesélt egy fickóról, akit több épületen keresztül üldözött, mire utolérte és kiszedte belőle az információkat. Szinte mindent elmondott nekem, csak akkor burkolózott hallgatásba, mikor a családjáról kérdeztem. Nagyon haloványan utalt rá, hogy a szüleit már kiskorában elvesztette és, hogy ez vezetett a mostani életéhez, a kormánnyal szembeni passzív ellenállásáhpz. Említette, hogy van egy nővére, de csak annyit árult el róla, hogy ő is rendőr...

Annál a beszélgetésnél még nem értettem, hogy vajon mitől várt hirtelen zákózottá, de most már tudom. Előttem a tegnapi újság, ismét egy haláleset, a polgármesterjelöltet a saját irodájában lőtték le: a gyanúsított Faith nővére. A cikk elég szűkszavú, de utalnak rá, hogy ketten voltak a helyszínen, azonban az egyik tettes megszökött, állítólag – miután végigüldözték a fél épületen - leugrott a tetőről, több házon keresztül kergették, végül beszakított egy hatalmas üvegplafont és a metróban eltűnt a rohamosztagosok szeme elől. Nincs kétségem, hogy ki lehetett az, főleg azok után, hogy jelen pillanatban minden tv-adó azzal van tele, hogy egy rejtélyes idegen megközelíthetetlen módon hatolt be egy lezárt területre, egy szögesdrótokkal és magasfeszültségű kerítésekkel körülvett épületbe. Állítólag a csatornán keresztül jutott be, végigmászott több emeletet és egy daru segítségével bukkant a felszínre. A beszámolók szerint a rendőrök annyira meglepődtek, hogy nem tudtak mit kezdeni a szemük előtt pillanatok alatt elugráló ismeretlennel. Persze csak nekik ismeretlen. Faith az, biztosan tudom, belekeveredett valamibe, szeretném tudni mi lehet vele, szeretném tudni mi lesz a következő lépése...