Úgy gondolom, a futás is olyan dolog, amit csak úgy érdemes űzni, hogyha az ember előtt van cél és kihívás. Mikor elkezdtem az egészet, eleve a futás volt a kihívás, a cél pedig, hogy ne hagyjam abba. Lassan három hónapja futok rendszeresen, így szükségem volt egy újabb célra, így kitaláltam, hogy elindulok az idei Nike félmaratonon, ami szeptember 6-án kerül megrendezésre. Ennek szellemében mentem ki ma a Margitszigetre, hogy nekiálljak annak a több, mint két hónapos edzésnek, aminek a végén képes leszek lefutni 21 km-t.

Nem akartam túl nagyot ugrani elsőre, így csupán 8 km-re csavartam fel az iPod számlálóját, aztán nekiiramodtam. Már az első ezres végén éreztem, hogy ma sokkal több van bennem az átlagnál, és nem is tévedtem, ugyanis gyakorlatilag komolyabb fáradtság nélkül értem el a kitűzött 8 km-t. Gondoltam, ha már nyolc megvolt, a maradék kettő sem nagy kunszt és folytattam az edzést egészen tíz kilométerig, ahol gyakorlatilag vérszemet kaptam, elindítottam a Power Songomat (Pink - So what) és úgy döntöttem csak akkor állok meg, ha a szám végére érek. Ennek az eredménye lett a lefutott 11 km (a végén maga Lance Amstrong gratulált az iPodon át...), ami abszolút személyes rekord és az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy lett volna még erőm néhány kilométerhez. A helyzet az, hogy nagyon büszke vagyok magamra, ugyanis (számomra) a 11 km nem piskóta, arról nem is beszélve, hogy most futottam először dupla sziget kört (ami most olyan nekem, mint Rockynak Philadelphia városházájának a lépcsője)...

A mai nap után úgy gondolom, hogy menni fog a félmaraton és bónuszként még a Nike + rendszer is megajándékozott egy kis lelkesítéssel, ugyanis elértem a 125 km-t, és ha megteszek még ennyit, akkor csatlakozhatok a Nike + Distance Club-hoz, ami nem tudom micsoda, de marha jól hangzik.