Azért egy picit hihetetlen, hogy június vége van. Egyrészt, mert ennek az évnek is eltelt több, mint a fele, már megint észre se vettük, másrészt az ég olyan, mintha legalábbis október közepe lenne - az ember csak bambul kifelé a fejéből, mintha átaludt volna legalább három hónapot. Ez a vasárnap tipikus példája, azoknak a napoknak, mikor ki se kellene kelni az ágyból (ez félig sikerült is a déli keléssel), csak belökni egy sorozatot, tizenkét epizód minimum, aztán majd holnap már biztos jobb lesz. Persze az optimális az lenne, ha már eleve nem egyedül ébredne az ember, de társas viszonylatban nekem most csak énekes Röfi jutott, igaz ő legalább folyamatosan bearanyozza a napomat a soha nem múló vigyorával...