Minden munkának megvannak a maga kellemes kis mellékzöngéi. Az enyémnek is. Az egyik, mikor az olvasó megjelenik az ablak alatt, és amellett, hogy azzal kezdi a levelét, hogy nem kételkedik a tudásomban, és a rátermettségemben, azért csak leírja, hogy bizony én mekkora egy kontár vagyok, és, hogy felháborítottam őt a véleményemmel - ezúttal egy filmről. Valamikor évekkel ezelőtt írtam ezt a kritikát, bevallom, maga a film nem hagyott nagy nyomot bennem (ez azért az írásból is lejön), annyi rémlik, hogy tv-filmes gagyi eszközökkel, meglehetősen vontatottan és érdektelenül haladt a cselekmény, mindenféle különösebb atmoszféra és rendezői bravúr nélkül. Ezt találta meg most egy úriember, aki elmondása szerint maga is kritikus, csak éppen zenei, és hosszú sorokban ecsetelte, hogy miért nincs igazam, kicsit értelmetlenül belekeverve Hollywood-ot és a művészfilmeket (ezt szeretem, ha valaki forgat valamit, kevés pénzből, és nem kap nagy visszhangot, és még csak nem is könnyen befogadható, az máris művészfilm), amiket én ugye szerinte élből lehúzok. Ez persze még nem nagyon izgatott fel, hiszen jönnek néha napján ilyenek, és ugye vitázni nem nagyon lehet, meg nincs is értelme, ez az egész annyira szubjektív, hogy csatázhatnánk rajta életünk végéig. De az úriember nem adta fel, nekiszaladt a netnek és küldött még két levelet, az egyikben egy Filmvilág kritika, ami, mit ad isten, dicsérik a filmet, majd a másikban, amit utótanulmánynak nevezett, elküldte a film sajtóanyagát belinkelve. Na erre már azt mondtam, hogyha valaki hülye, azt már nem hagyom szó nélkül és csak kanyarítottam egy kis választ. És egy fokkal máris jobban éreztem magam.