Az a jó az emberben, hogy rengeteg módon képes gyűlöletet gerjeszteni maga ellen. Én például rendkívüli módon tudom utálni a konokul buta embereket, akik kötik az ebet a karóhoz, még akkor is, ha már valahol az agyuk mélyén sejtik, hogy nincs igazuk. Ez az egyik, de van még rengeteg, mint ahogy gondolom mindenkinek megvan a maga heppje, amire ugrik, amit nem tud elviselni, amitől azonnal unszimpatikussá válik bármilyen egyed. A közelmúltban nem nagyon találkoztam említésre méltó példával, személyiség jeggyel, ami igazán taszított volna, azonban az elmúlt pár napban azért csak előmászott egy helyzet, ami, az összerakást követően igen előkelő helyet vívott ki magának a személyes szánalom-falamon. Azt hiszem nyugodtan állíthatom, hogy meglehetősen egoista alkat vagyok, a világképem igencsak Bate központú, hajlamos vagyok elfeledkezni másokról, csak a saját javamat nézni. Éppen ezért nem is nagyon lepődöm meg, ha más is hasonló módon viselkedik, hiszen tartom magam egy igen jól megfogalmazott tételhez: "az vesse rá az első követ...". Számomra ez így rendben is van, de mégis akadnak olyan pontok, amikor képes vagyok megrökönyödni mások hozzáállásán, ahogy a dolgaikat kezelik. Ilyen az is, mikor valaki hatalmas elánnal és sértetséggel ecseteli a vele megesett komiszságot, külön köröket szentelve annak, hogy mennyire visszataszítónak tartja az ellene elkövetett bánásmódot, persze csak úgy általában, majd elfelejtvén a száján kibukott keserű szavakat, cselekedeteit oly módon formálja, hogy megismétli, ne'adj isten túlszárnyalja a korábban oly bőszen hangoztatott sérelmeket. Az egészben persze nem is az a legrosszabb, hogy megtörténik, hiszen senki nem tökéletes, követünk el hibákat, hanem az a nyilvánvaló tény, hogy fel sem merül az adott egyénben, hogy az, ami neki fájdalmat okozott, az másnak is ugyanolyan kellemetlen lehet, vagy - és ez jónéhány fokkal rosszabb megközelítése a dolgoknak -, éppen azért cselekszik így, hogy magának szánalmas vigaszt nyújtva elmondhassa: nehogy már csak velem történjen ez meg.