Már több, mint egy hete megvan az új bringám, és tudtam, hogy előbb-utóbb túl kell esni a tűzkeresztségen, már ami a taknyolást illeti. Nos, esetemben mondhatjuk, hogy előbb következett be, mint utóbb, hiszen ma reggel, a suliba menet akkorát zakóztam a Múzeum körúton, hogy azt filmezni kellett volna. Persze én voltam a ludas, amit jóhiszeműen annak tulajdonítok, hogy még csak most szokom vissza a két kerékre.

Az eset amúgy úgy esett, hogy épp a Szabadság híd felől gurultam a Kálvin felé, mikor is zavarni kezdett, hogy a váltáskám szíjja csapkodja az oldalamat, így a jobb kezemmel elkezdtem begyűrni azt a táska hátán lévő zsebbe. Ezzel alapból még nem is lett volna gond, de a két sáv hirtelen ugye egyre szűkült a metróépítés miatt, én meg ha nem is gyorsan, de még így is túl nagy lendülettel érkeztem az autók és a palánkok felé, hát úgy gondoltam, hogy szépen lassítok a biztonságos szintre. Igen ám, de mindezt fél kézzel kíséreltem meg, méghozzá a ballal, ami meg ugye az első féket fogja, nem is volt a mozdulatban semmi fokozatosság, csak szépen megmarkoltam...

Ami hiba volt, a fizika be is bizonyította ezt gyorsan, a kerékpár ugyanis megállt mint a cövek, én meg az érkező lendülettel repültem át a kormányon, amibe erősen bele is kapaszkodtam, így amellett, hogy a betonra kenődtem, még a vázat is a levegőbe emeltem két kerekestül, hogy aztán az egész szépen mellettem csattanjon. Komolyabb bajom nem lett, néhány apró zúzódáson és az ijedtségen kívül, azonban ez nagyjából csak a hihetetlen nagy szerencsének köszönhető, ugyanis ha 30-40 (vagy több) km/h-val elzúgó kocsik, és nem a pirosnál várakozó járművek mellett esem pofára, akkor jó eséllyel nem csak az aszfaltot nyalom fel, de mellé még el is csapnak. Szóval köszönöm a bringás mentőangyaloknak, kitűnő lecke volt, mostantól mellőzöm a mindenféle mutatványokat, ugyanis jobb egy darabban megérkezni bárhova...

Az esemény "poén" része, hogy az út közepén elkövetett bravúromat szépen végignézte az egyik legjobb barátom is, aki éppen akkor igyekezett a környéken lévő melójába. Lássuk be a két dolog egybeesésének (az én buktám, az ő késése) százaléka nem túl magas...

Habár a készlet szempontjából nem olyan fontos, a személyes indíttatásom okán igen fontos tényező, hogy az újdonsült legómániám négy darab City Construction altémájú szettel kezdődött (még karácsonykor), így felettébb nagy rajongást tanusítok minden egyes építkezéses készlet iránt. Alig egy hete egy úthengert szereztem be, péntek reggel pedig egy olyan akció részletei bukkantak fel a twitteren, amit egész egyszerűen nem lehetett kihagyni. A fogarasi úti Tescoban (többek között) igen jelentős árzuhanással volt megvásárolható néhány igen nagy készlet, én természetesen a Construction Site-ra csaptam le, amely az átlagos 24-25 000 Ft-os ár helyett mindössze 8500 Ft-ért volt megvásárolható.

Nem is tudom mikor volt utoljára olyan, hogy ennyire vártam volna egy filmet, mint az Inceptiont. Igazából egy kicsit már aggódtam is, hogy túlságosan nagy elvárásokat támasztok ezzel a mozival kapcsolatban, de végül Cristopher Nolan ezúttal sem okozott csalódást, hozta azt a szintet, amit két éve a Dark Knighttal lefektetett (a Memento, a Batman Begins és a Prestige sem volt rossz, sőt, de a csúcs a Sötét Lovag). Hosszan lehetne sorolni, hogy a film összetevői mennyire zseniálisak, hiszen a színészgárda lehengerlő, az álmok világába kalauzoló történet, ha nem is elképesztően jó, de azonnal berántja az embert, ám ami engem igazán megfogott, az mégis a film összerakása, annak működése, hogy a könnyen követhetőnek semmiképp nem nevezhető sztori végig koherens marad, és képes elérni azt, amit csak nagyon kevés mozi tud belőlem előhozni manapság, méghozzá a libabőrt és a tátott szájat.

Persze az Inception sem tökéletes, de állítom, hogy a sok szöveg, és a helyenként monotonnak tetsző részek nélkül egész egyszerűen nem lehetett volna elmesélni ezt a történetet. Az akció egy bizonyos ponton ugyan kissé gagyinak hat, de nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy az események java egy álomvilágban játszódik, és bár tényleg látom az apró hibákat, mindez eltörpül ahhoz képest, ahogy a film meg van valósítva. És itt most nem kifejezetten a látványról beszélek -- habár az sem kutya --, hanem arról, hogy film kicsit megdolgoztatja az agyat, koncentrációt igényel, de közben mégis elképesztően szórakoztató és lenyűgöző marad. A játékidő háromnegyedénél játszódó négy mélységű cselekményszál kivitelezése, és a lezárás katarzisa egész egyszerűen minden pénzt megér, tényleg nem emlékszem, hogy mikor volt utoljára olyan, hogy még csak nem is pislogtam, hanem teljes egészében a látottak hatása alatt voltam...

De persze Nolan zsenije nem csak a történet kiválasztásában, a lassú és precíz rendezésben, de a szereplők összeválogatásában is megmutatkozik. Habár DiCaprio sem kutya (habár a Viharsziget szintje itt nem ismétlődik meg), ezúttal mégis Marion Cotillard okozott olyan pillanatokat, hogy még most is kiráz tőle a hideg, egyetlen pillantásától is felállt a szőr a karomon. De ugyanígy a mellékszereplőkre sem lehet panasz, Cillian Murphy és Joseph Gordon-Levitt szintúgy emlékezetesek, egyedül Ellen Page karakterét éreztem teljesen súlytalannak, és sajnos Michael Caine-nek is csak egy rövid tiszteletkör jutott...

Ami biztos, hogy ez a mozi igazi élmény, nem a csattogós-puffogós fajtából, hanem abból, mikor a film után az ember legszívesebben egy kicsit csöndbe marad. Látni kell, szerintem nem is egyszer, jómagam alig várom, hogy újra beülhessek rá a moziba...

Egész héten elképesztő kánikula volt, minek köszönhetően képtelen voltam rávenni magam a futásra, ami talán nem akkora nagy csoda, hiszen ki akarna 29 évesen szívrohamot kapni, én speciel nem, és ha belegondolok, hogy néha már az stresszes volt, hogy besétáljak a melóba, azt el sem tudom képzelni, mi lett volna, ha mondjuk 35 fokos rekkenő hőségben nekiállok futni.

Szerencsére tegnap éjszaka érkezett egy kis hidegfront, s habár a hőmérséklet alig ment harminc fok alá, legalább egy kicsit megmozdult a levegő, ami éppen elég volt ahhoz, hogy előkapjam a futócuccot és kimenjek a szigetre. Nem szeretek ilyen melegben futni, de mivel elég nagy esély van rá, hogy a szeptemberi félmaratonon is hasonló lesz a "klíma", hát muszáj ilyen időben is edzeni, különben tuti nem lesz meg a kívánt 21 km. S mivel nekem feltett szándékom, hogy idén is lefutom a jubileumi Nike félmaratont, kicsit megacéloztam magam, beterveztem 10 km-t, és szerencsére sikerült is ezt teljesítenem két sziget kör formájában.

Szó se róla, csatakos lettem, mint egy ló, és most először gondolkodtam el komolyabban, hogy ekkora (vagy nagyobb) távokra azért csak vinnem kellene magammal némi innivalót, mert közel egy óráig futni folyamatos folyadékeszteség közepette, lehet, hogy nem túl egészséges. Sajnos a teljesen egyenletes futás megint nem jött össze, de így másfél hónappal a verseny előtt mindenesetre úgy néz ki, hogy idén sem lesz akadálya a félmaratoni táv lefutásának. A 10,67 km-es távot sikerült kevesebb, mint 60 perc alatt lefutnom, átlagosan 5,23 perc/km-es sebességgel, ami azt jelenti, hogyha sikerül egy kicsit jobb formába jönnöm, és picit gyorsítanom, akkor idén arra is van esély, hogy két óra alatt fussam le a félmaratont (tavaly ez nagyjából 2 óra 10 perc alatt sikerült).

Egyre nagyobb jelentősége van a Social Mediának, lassan már mindenki fenn van a Facebookon valamilyen formában, és egyre többször látom, hogy a cégek eleve erre a felületre terveznek kampányokat, a hirdetéseken már nem a hivatalos weboldalak szerepelnek, hanem a facebook.com kezdetű, lájkolható csoportok és fanclubok. Jómagam is tagja vagyok számos általam kedvelt termék, kiadó, stb. csoportjának, és ma olyasmibe ütköztem, amiből számomra az csapódott le, hogy még nem mindenki képes tökéletesen kezelni ezt a felületet.

Kezdődött azzal, hogy az Ulpius a héten elkezdte reklámozni a legfrissebb, magyar szerzőtől származó kötetét, és ma délután is volt egy posztjuk, amiben azzal próbálják a vásárlók szimpátiáját elnyerni, hogy közölték, a Libri illetékes szakembere keveset rendelt az adott kötetből. Szerintem már eleve nem szerencsés így promótálni egy kötetet, gondoltam dobok is egy apró fricskát, és kommenteltem, hogy a kedvcsináló idézet után jómagam nem csodálkozom azon, hogy a könyváruházlánc szakembere nem rendelt túl sokat a Barbibébi című bulvárponyvából. 

Az Ulpius marketingese (vagy bárki, aki felelős a Facebook oldalért) persze éber volt, és nagyjából 2-3 perccel a kommentem után jött is a "wall of text" típusú válasz, amiben magyarázták a bizonyítványt, elég ostoba példákkal alátámasztva a regény létjogosultságát. Szerintem már ez sem túl profi hozzáállás, az viszont már főleg amatőr, hogy az illetékes munkatárs átolvasás nélkül, elütésekkel, hibákkal tele nyomta ki válaszát. A slusszpoén, hogy mindezzel nem elégedett meg, hanem 2 perccel később gyorsan még idézte a könyv szerkesztőjének (!) véleményét is (megdöbbentő, letehetetlen, sírtam, nevettem), mintegy újabb alátámasztásként, hogy márpedig ez egy istentelenül jó kis regény a celebekről és az elkurvult társadalomról. Nyilván objektív az említett szakember (akinek természetesen én nem kérdőjelezem meg a hozzáértését, de érthető okokból nem az ő véleménye lesz a számottevő), és nem áll érdekében, hogy eladja a portékát, amin ő is dolgozott...

Én tényleg nem olvastam a regényt, csak a részletet, ami véleményem szerint még Tisza Katát is alulmúlja, de ettől függetlenül még simán lehet szuper, meg nem tagadom, hogy van igény az ilyen írásokra, nem olvashat mindenki Esterházyt a strandon, én magam is szeretem a ponyvát, ha kikapcsol, szórakoztat -- de most nem is a kötet minőségéről van szó (annak ellenére sem, hogy én ezzel kapcsolatban egy szubjektív véleményt fogalmaztam meg), hanem a kiadó módszeréről. Lehet túlrugózom a dolgot, de szerintem egy terméknél/cégnél/stb. nagyon oda kell figyelni, hogy mit és hogy kommunikálunk a közösségi médiában, mert ez nem egy hírlevél, egy flyer, egy reklám, amire nem lehet azonnal és láthatóan reagálni, hanem egy sokkal érzékenyebb dolog, amit sokkal okosabban kell kezelni, mint a hagyományos médiafelületeket, mert az itteni reakciók (szerintem) sokkal erősebben befolyásolhatják a fogyasztó véleményét. Én például most úgy gondolom, hogy az Ulpiusnál amatőrök (is) dolgoznak...

Update (20:50): A teljes posztot törölték a Facebook oldalról amihez hozzászóltam. Ez, ha nagyképű vagyok, azért volt, mert túl sokan lájkolták a kommentemet, ha jóhiszemű, akkor azért, mert valaki rájött, hogy ez a kommunikáció inkább rombol, mintsem használ. 

Amúgy (ahogy az a fenti screenshoton látszik is) jelenleg úgy kívánják az eladási listák élére juttatni a könyvet, hogy bíztatják az olvasókat, hogy vegyék meg a kiadványt, mert ha a nagy könyvforgalmazók eladási listáin az első helyre kerül, akkor egy napig 45%-os kedvezményt, plusz további bónuszokat osztogatnak. Ugyan sosem voltam nagy marketing-guru, nem is szeretnék ilyen képben tetszelegni, de azért ez szerintem erősen izzadságszagú...

Update2 (22:59):

Valahogy nagyon nem megy ez ma az Ulpiusnak. A fentebb említett nyereményjátékhoz egy olvasó kendőzetlenül leírta a véleményét:

Mire az Ulpius név mögött álló valaki egyetlen gyors bejegyzéssel semmissé tette az akciót, és szép "elegánsan" a véleményét kifejtő személyre kente az egészet.

Update 3 (23:08):

A kiadó törölte a játék eltörlését, és újra él a nyereményjáték. Kommentben persze a korábbi posztnál ismét jön a magyarázkodás:

Azt hiszem ezt már nyugodtan nevezhetjük Social Media Fail-nek.

A mostani hétből valahogy 'Vissza a jövőbe' hét lett. Kezdődött azzal, hogy bedőltem én is annak a "mémnek", hogy most volt az a dátum, ahová Marty megérkezik a 1985-ből. Aztán rábukkantam egy kérdőívre, amely egy lehetséges 'Back to the Future' játékhoz gyűjtött adatokat, aztán Miguellel elkezdtünk nosztalgiázni, ami végül oda vezetett, hogy BttF-hétvégét tartottam, egyhuzamban megnéztem mind a három részt. Dr. Emmet Brown minden bizonnyal ezt az egészet egy fontos hétnek tartaná a tér-idő koontinumban, részemről csupán egy véletlen, ami jó néhány dolgot eszembe juttatott a trilógiával kapcsolatban. Számba is veszem most őket szép sorban:

1.) Az első részt emlékeim szerint videókazettán láttam, az unokatestvéreméknél.

2.) A második részt már moziban volt szerencsém megtekinteni, méghozzá '89 karácsonyán, nyolc évesen. Ez volt a nagy "figyelemelterelő film", mire hazaértünk róla, otthon már állt a karácsonyfa, alatta az ajándékokkal.

3.) Sokáig utáltam a második részt, ugyanis nem éreztem befejezettnek a történetet (mondjuk nem is volt az), a cliffhanger az első rész végén sokkal jobban működött (érthető módon, hiszen nem tudhatták biztosan, hogy lesz folytatás). A negatív érzések amúgy abból táplálkoztak, hogy hosszú évek teltek el, mire a harmadik részt is láttam – hiába telt el csupán egy év a két rész bemutatása között.

4.) A második és harmadik részt már egyszerre forgatták, már eleve számos utalás van a másodikban a harmadikra. Például a Clint Eastwood filmjelenet a Biff toronyban...

5.) Az első és a második rész között négy év telt el, és időközben lecserélték a Marty barátnőjét játszó színésznőt. Amúgy ha egymás után nézzük meg a két részt, akkor az eltelt négy év azért erősen meglátszik Michael J. Foxon.

6.) Az első rész a maga nemében tökéletes, de a második rész forgatókönyve már nem olyan precíz, mint az elődjénél, de legalábbis hosszan lehet vitatkozni azon, hogy az öregg Biff hogyan térhetett vissza a saját jövőjébe, hogyha egyszer megváltoztatta azt. Persze ezt meg lehet magyarázni a párhuzamos idősíkok elméletével, de akkor Marty és a Doki miért nem tudtak visszamenni a saját idősíkjukra, miért az alternatív 1985-be utaztak vissza...?

7.) Valószínűleg a Vissza a jövőbe az egyetlen olyan filmtrilógia, amelynek minden részében szerepel ugyanaz a két jelenet: mikor a villám belecsap az óratoronyba, és a doki örömujjongása, mikor Marty 1955-ből visszamegy 1985-be.

8.) Szerintem az első rész a legjobb, aztán a harmadik, végül a második.

9.) Érdekes látni, hogy mennyire nem jöttek be a 85-ös találgatás. Repülő autók még a kanyarban sincsennek, testhez igazodó ruhákat sem kapni, és gyanítom, hogy légdeszka sem lesz 5 év múlva.

10.) Ami nekem nagyon bejött az egész trilógiában, hogy úgy használta fel folyamatosan újra a "mitológia" elemeit, hogy azok mit sem vesztettek, az erejükből: trágyás kocsi, deszkázás, Marty ébredése az anyja mellett, toronyóra, az ismétlődő jelenetek...

Nektek mi ugrik be a trilógiáról?

A minap egy játékboltban jártunk Barbarával míg vártunk a mozikezdésre, és a rengeteg számomra érdektelen dolog között olyasmire bukkantam, amire a geek énem egész egyszerűen nem tudott nemet mondani. Pöpec csomagolásban egy készlet, amelyből egy kólásdoboz segítségével saját, motorral mozgó robotot rakhatunk össze. Természetesen nem tudtam ott hagyni a Soda Can Robug névre hallgató játékot (ára nagyjából 2500 Ft), és ma délelőtt neki is álltam az összeszerelésének. 

Jó rég nem volt már futóblogos bejegyzés, de szerencsére ez nem azt jelenti, hogy mostanában hanyagoltam volna a futást, csupán nem emlékeztem meg róluk írásban. Legutóbb tegnap délután sikerült futócipőt rántanom, és legnagyobb szerencsére már a Margit szigeten is véget ért a faveszély, így megnyílt a pesti oldal, tehát végre lehetett teljes sziget kört futni, nem a budai oldalon kellett egy oda-visszát megejteni (bent nem szeretek futni, ott nekem már túl sok a gyalogos/kerékpáros/kiskocsis/nagykocsis).

Az időpontválasztás ezúttal mondjuk nem sikerült túl szerencsésre, lévén nagyjából valamikor fél négykor indultam el, és négy körül vágtam bele a körbe, tűző napsütésben, és saccra olyan harminc fokban, ami ugyan a köridőben nem jelentkezett számottevően, ellenben a grafikon tökéletesen mutatja, hogy igencsak messze voltam az egyenletes futástól.

Éppen ezért a jövőben igyekszem ismét az esti órákra tenni a futást, mikor már a nap sem tűz, illetve kicsit mérséklődik a hőmérséklet, már csak azért is, mert az 5-6 kilométerek után ismét ideje lenne növelni az adagot, minimum két sziget körre, hiszen feltett szándékom, hogy idén is lefutom a félmaratont, de az átlag 5 km-es távokkal aligha fog sikerülni. Szerencsére még van jó két és fél hónap az őszi Nike rendezvényig, és tavaly is ilyentájt kezdtem rákapcsolni, úgyhogy egyelőre nem aggódom, időm van, szerintem idén sem lesz ezzel probléma.

Valamikor hajnali fél három magasságában arra ébredtem, hogy egy nő ordít a lépcsőházban. Alapjáraton nem hallottam volna meg, de mióta konstans harminc fok felett van a hőmérséklet, nyitva van az ablak a bejárat felett, hogy legalább minimális lég-, de azért visszafogott szúnyogmozgás legyen. Na szóval, visított a nő, mint aki legalábbis kettő másikkal kapta rajta az urát, tartott az egész vagy két percig -- ami hajnalban azért elég soknak tűnik --, majd amilyen váratlanul kezdődött, ugyanolyan gyorsan véget is ért a dolog, csend lett. Nagyjából fél óráig, mikor is ismét zaj támadt, konkrétan meg nem mondom mi, de nekem úgy tűnt, mintha valami közepesen tömöret hétszer belevertek volna egy fa ajtóba. Hétszer. Hajnali háromkor.

Amúgy ez egy teljesen normális ház, hulla sem volt mióta ide költöztem, így ugyan nem a rettegéstől, de nem tudtam visszaaludni, minek köszönhetően mostanra kiolvastam az internetet, és már majdnem rávettem magam, hogy rendet rakjak a könyves- illetve DVD-polcomon, de aztán a hajnali tisztánlátás eredményeként rájöttem, hogy mindennek semmi értelme amíg nem bővítem a tárolókapacitást, ergo, hamarosan lehet, hogy megint lesz IKEA- és fúróblog. Volt időm a számvetésre is így hajnaltájt, durva dolgok kerültek napvilágra. Többek között az, hogy július van,  tehát öt éve lediplomáztam, lassan másfél éve nem tudok napirendre térni egy nő felett, két héten belül itthon is kapható lesz az új Xbox 360, három hónap múlva 29 éves, négy hónap múlva pedig kétszeres nagybácsi leszek (Pannának kishúga érkezik), öt nap alatt a fizetésemnek csak kevesebb, mint harminc százalékát sikerült elvernem (új személyes rekord), és már csak nagyjából 80 napom van, hogy felkészüljek az őszi Nike félmaratonra.

Szóval amúgy repül az idő, csak hajnali három és reggel kilenc között lassul be egy kicsit...