Éjszakai menedék

 

 

A Sógun-trilógia (nevezzük egyszerűség kedvéért így ezt a sorozatszerűséget) első része még idegen lehet a hazai közönség számára. A másik kettővel ellentétben nem mutatták be itthon mára már legendássá avanzsált szinkronnal és ez közülük a legrégebbi is. Eredeti címén Sogun, van benne Sonny Chiba, így nincs okunk feltételezni, hogy ne lenne a sorozat része.

Persze csak akkor ha eltekintünk attól a ténytől, hogy Sonny anno minden valamirevaló történelmi akciófilmben részt vett és, hogy az amcsi felebarátink előszeretettel címszerűsítenek mindent valamilyen Sógunnal kapcsolatos témájúra, ha kell akkor az eredeti filmek durva és etikátlan átszerkesztésével is (ld. Magányos Farkas és farkaskölyökből lett Sógun orgyilkosa).

A film története jól indul: a második Sógun halála után felmerül a gyilkosság gyanúja hűséges szolgáiban és mint ki is derül valóban mérgezés lett az uralkodó végzete. Oka ennek, hogy az udvartartás megoszlott az örökösödés kérdésében és még mielőtt a Sógun másodszülöttjét nevezhezze volna meg akarata szerint így megmerényelték, hogy a törvényes utódja a dadogós és előnytelen külsejű elsőszülöttje legyen. Az utódok között hamarosan kirobban az ellenségeskedés és híveiket maguk köré gyűjtve versengenek a nemesség és a császár kegyeiért, hogy az kinevezze őket a harmadik sógunná.

Hogy a címnek legyen valami köze is a filmhez megjegyzem, hogy igen nagy és fontos szerep jut itt a szamurájokra, azok jellemére és személyes képességeikre. Elgondolkodtató, hogy ebben a nemzet sorsát meghatározó szituációban ki hogyan viselkedik, ki nézi saját érdekét és ki hogyan próbál elszámolni lelkiismeretével. A film nincsen szerencsés helyzetben, mert minden idők legjobb szamurájfimjének a fekete fehér Harakirit, történelmi tablójának az Ég és Föld című alkotást tartom ebben a témában és ha végül nem is jut a Kagemusha film sorsára, elmarad az említettektől.

Lehet ilyenkor a felfokozott elvárásokat okolni vagy hogy nem megfelelően kezelem a régi filmet. Sonny chiba szerepe nagyon hálás, hiszen Jubei-t játsza és még a legendás félszeműségre is választ kapunk, de nem olyan központi szereplője a filmnek, hogy elvihesse a hátán. A történelmi események nem tisztázottak ki hol merre is van egymáshoz képest. Ezt egy tényleg egyszerű skiccelt térképpel lehetett volna áthidalni, igazán nem egy CGI-os dolog, mert így igen hamar érdektelenek leszünk aziránt, hogy a sokadik ismeretlen arc és szereplő meghal vagy éppen elér bármit is a képernyőn.

A harcok terén sajnos nagyon közepesre értékelhető a dolog: az egyetlen valamirevaló kardpárbaj egy varázslattal dől el tulajdonképpen és az úgynevezett ninjafalu és annak lakói nemigazán csillogtatják meg elzárkózottságukban gyakorolt, csiszolt művészetüket. A történet úgynevezett feloldása is felemás, hiszen a végén egy nemkívánt narráto és jól be is közli, hogy mindez cxsupán egy rossz álom volt, a valóságban nem történt ilyen. Ez egy olcsó és részemről nem kívánt fordulat, örülök, hogy az ilyen és ehhez hasonló befejezések néhány évtizede kivesztek az igényes filmművészetből.

Amire azonban kétségtelenül büszke lehet a kiadvány az a képminőség. Kristálytiszta kép még a nagyobb tévén is, mozgalmas csatajeleneteknél is élvezetes a látott cselekmény. Maga a film is nagyon szépen fényképezett, melyhez hozzájárul az autentikus zene és hangeffektek alkalmazása is. A szinkron hallgatható, az eredeti hang is remekül szól, így audiovizuális értelemben is kiválóan teljesít.

Extrák terén azonban ugyanaz az öt film előzetes szerepel csak mindhárom kiadvány esetében ami elszomorít egy kissé. Ráadásul még nem is a kiadványok előzetesei, de valóban nem ez a lényeg.

Korántsincs arról szó, hogy ez egy rossz film lenne. Csupán nem hoz annyi újat egy szamurájfilmrajongó életébe mint egy hasonlóan Sonny Chiba főszereplésével játszott Éjszakai vadász vagy az újkori értelmezést használó Ronin-Gai. Magam részéről örülök, hogy megvan és tanácsolom mindazoknak a beszerzését akik hozzám hasonlóan szeretnek elmerülni ebben a különleges hangulatú miliőben.

 

Hálás vagyok hogy magamtól

elfelé vezet kezed és mást

láthat szemem kiégett életnél,

hogy maradt még csoda itt lent

 

távolságot adsz, hogy lebírjam

hálátlanságom nem bír határt

megállok minden kis kanyarnál

időmet boldogan töltöm veled

 

tudom milyen büntetés jár

egy pillanatnyi lustaságért

mégis látom még a helyet

ahonnan e pontra érkeztem

 

kedvtelve morzsolom szavaid

virágát ujjaim között és arra

nézek hol az út végét sejtem

sejthetem, de nem láthatom

 

elképzelem, hogy nem gyengeség

takarja előlem a valóságot és jelent

hogy az út a dombokon, hegyeken

át vezet hozzád, hajlékodba

 

remélem van hová mennem, lesz

ki kezemet fogja az út végén is

mikor levedlem halandóság nyűgét

kor fájdalmát akasztóra dobom

 

hajlékunk falak nélkül öleli majd

át a végtelent és nem lesz távolság

mint magunkban, egymás nélkül járunk

elfogadjuk és elfogad minket a világunk

Ha nem látjuk, mutasd meg nekik

az alagút a fény után van, ott volt

mindig ott voltál, hogy láss és látass

mindennél több, semminél kevesebb

 

miért mutattad végzetem kecskevér

öntözte kapuit nekem? én lennék a

halálom, halálod, halála mindeneknek

és nem tudnám miért állok idekint

 

a fény nekem az út eleje, az út

maga a fényesség és nincs hová

nincs tovább onnan lennem messzebb

vagy távolabb kerülnöm nem lehet

 

túl a gonoszságon és jón, meglelem

magamba zárva végső kérdéseimet

válaszként ha rájuk tekintek megértem

magam és sosemvolt létezésemet

valami nincs meg bennem többé

az kevés több, ami ért is valamit

belőlem, elveszett egy pillanat alatt

idő kellettem hogy felismerjem

 

jobbik felem lettél, hanem is mondtam

és elengedtelek, gyenge hanggal szóltam

utánad, gyenge karral tartottalak és

gyenge szívvel szerettelek is

 

minden olyan ködös és valótlan

vénember lélegzete az enyém

elárvult világok egyikén, senki

sem viszonozza lélegzésem

 

mi a magány ha nem ez?

ki vesztett ha nem én?

rám borulna az ég, ha látná

mily egyedül keringek imhol

Szárnyakat akartam, karmaim nőttek

fellegek közt vágytam élni és mégis

évek óta csak zuhanok, akarom

hogy félelem dobogtassa szívemet

 

legalább legyen ami életben tart

szörnyethalnék a gondolattól is

nem kell látnom szememmel mi vagyok

érzem a vágyam, dühöm, haragom

 

lásd milyen mélyen vagyok, lásd

zuhanásom milyen sebesen gyorsul

nem bánt már semmi, csak az,

hogy ne tudd honnan és miért

 

ha megkérdezed hazudok

mert már ez vagyok

akkor nem hazudtam volna

akkor nem zuhannék

 

Ki tette ezt velem, kinek az arcát látom?
Világom szintetikus lángokban ég, nincs
benne menedék, nincsenek tengerek
elapadt a folyó mi hazavezet, hogy jutok vissza?

Karom a lángokba merítem, fájdalmad ad erőt
egy leszek veled és felveszem a harcot, magammal?
Ki lett gyilkosom, ki vette el tőlem a világom
világosságát, vizeim hűsét árnyékok titkait?

Hány halált érdemel ki tesz és milyet ki hagy?
Darabokra tépem azt aki abból lett mit kidobtam
emlékem paradicsomának kovácsoltvas falain
túlra a semmibe, marakodjon rajta az ördög és a nő

Mégis hibáztam mikor nem láttam a kettőt, a kettő
együtt, egyként, egynek, mennyire azok
kezemmel szaggatom ki belőle az ördögöt és ördögből
a nőt, hogy értse és érezze nem lehet gyilkosom