Álmomban még mindig szeret,

álmomban emlékszem a nevére.

Miért ébrednék?

Túl vagyok azon, hogy magam

lehessek és vágyjak arra aki

valaha voltam, az lettem aki

lehettem: megbánás nélküli.

Az élet fájának tövében

kuporgó első gyermek

ácsingózva a gyümölcsre

mely nem neki ért, megkaptam.

Álmomban látom viszont

otthonom táját, aki lettem

és aki nem vágytam lenni.

Innen nem érzem egyiket sem.

Sebes patakban elsodródott

ág vagy levél lehetünk, és mint ilyen

a fát soha nem lelhetjük meg, csak

várjuk, hogy feltűnjön egyszer a tenger. 

Eljött a hideg évszak, az influenza és annak az ideje, hogy szamurájos filmeket nézzek. A Black Mirror kiadó az elmúlt években változó milyenségben adott ki filmeket, de magam részéről a kezdet kezdete óta támogatom őket kiadványaik megvásárlásával. Idén novemberben három filmet is kiadtak, azonos stílusú csomagolásban és a címek alapján valamilyen sorozatszerűséget alkotva.

 A Sógun trilógia második részével szemben ha lehet még felfokozottabb volt a kíváncsiságom és az elvárásom. Őszintén, annak a filmnek aminek már a címe is nindzsákkal hergel jónak kell lennie, de legalábbis mutatnia valami olyan eredetiséget amit még eddig nem láttunk.

Ez az 1980-as film állítólag már partjainkat is elérte anno, ha igaz, ennek volt a magyar címe "Öld meg a sógunt!"...ha igaz. Ettől eltekintve is hülyén hangzik. Az előzetes értesülések szerint a lemez nem az eredeti szinkront tartalmazza, de mivel én azt akkor nem láttam ez nem ütött szíven, de tapasztalatból (Fekete kalóz) tudom, hogy nagyon fájdalmas lehet.

Itt egy rövid kitérőt tennék a régi szinkronok kapcsán: azért hogy ezeknek a jogállása nem tisztázott, illetve hogy nincs meg csak és kizárólag a Magyar Királyi Televízió okolható. Amellett, hogy ott évtizedekig ment a muty és mindenki úgy hordta el az eredeti kópiákat ahogyan nem szégyellte még a papírokat is sikerült úgy megkavarniuk és hamisítaniuk, hogy ennek hatása ilyen esetekben hatványozottan érződik. Remélem egyszer majd eljutnak a hatóságok odáig, hogy kivizsgálják az ilyen "nem-tudni-mi-lett-vele-és-nincsen-felelős" eseteket. Addig ugyanis a rajongók, mi szívunk az ilyesmivel...mint mindig itt balkánon.

A film története egyszerűen indít: Sonny chibát aki valami mestergyilkos ezúttal, megbízzák, hogy ölje meg momochit és szerezze meg a tőrt, melynek a pengéjébe karcolt térkép vezet el a momochik kincséhez. Azonban az örököst még időben kimenekítik az értékes tőrrel és évtizedekig Kínában bújtatja egy hűséges szolga. Itt egy pillanatig reménykedtem, hogy Mitsuhide Akechi is szerepet kap a filmben (kedvenc japán történelmi szereplőm) de csak a narráció során említik meg rövid életű diadalát és halálát.

A tényleges történet már az örökös felnövése ls visszatérése után veszi kezdetét, amikoris találkozik gyermekkori barátaival és együtt esküsznek bosszút a momochikon esett sérelemért. Igencsak pörögnek az események, mert hamarosan elárulják őket, kényszerpályára sodorva ezzel az örököst, hogy harcművésszé válva, számára fontos személyek életét kockáztatva akarjon leszámolni a Sonny által játszott főgonosszal.

Minden tisztelettel az alkotókkal szemben sem tudtam élvezni a filmet. Az nem zavart, hogy a történet egy még korábbi animének (Dagger of Kamui) a lebutított verziója, de a máléképű főszereplősrác kritikán aluli szinészi játéka, illetve a rejtélyes okokból jazz és bebop zenékkel aláfestett komolytalan harcijelenetek nem segítettek elmerülni a film világában és itt nemcsak a katonai terepszínű pizsomát viselő, föld alatt úszó nindzsákról van szó. Azokat a maguk helyén tudtam kezelni a Zipang című film rajongójaként. Azok a szélsőségek jelenetek amikor nem érzem, hogy most szomorúnak kellene lennem vagy röhögnöm az ostoba beállításokon nagyon taccsravágják a nézhetőséget. Kiemelném azt a jelenetet, amikor a halottaikat temetve állnak a máglya mellett és míg a férfiak sírnak, a Bruce Lee stílusra vetkőzött hülyegyerek elkezd idiótán ugrálni, amiről csak percek alatt eset le, hogy formagyakorlatok akarnak lenni (eközben szól a minősíthetetlen aláfestő zenék egyike) mikoris megjelenik a kínai kung fu harcművésznő talpig rózsaszínben, akit mikor legutóbb láttunk a filmben éppen a faránál széthasadt bugyógójával pózolt. Ez nekem vagy túl elvont, vagy túl könnyed, de nem tudtam dekódolni saját magamnak az üzenetet.

Különösen akkor érthetetlenek ezek a dolgok amikor vannak nagyon jó elemek, például az olajban fürdetés kivégzést még nem láttuk filmen vagy Hattori Hanzo megjelenése is igazán kedvezően hathat az ízlelőszerveinkre. Az utolsó harcnál látható mozdulatok két, a térképeketrejtő tőrökkel (megvoltam győződve hogy a furulyában lesz a második fél) kifejezetten látványos, ahogyan maga az utolsó harc is (ha leszámítjuk azt a két majomszerű kisgonoszt, akik banánként csüngenek a gonosz-Sonny lovának két oldaláról).

A kiadvány minősége nem különbözik az előzőtől semmiben, amit úgy kell érteni, hogy SEMMIBEN. Az egyenforma borító mellett a menüje is egy az egyben ugyanaz és ismét ugyanazt az öt filmet tartalmazzák csak az ajánlók. Gondolom nem kellene többet várni. A kép ismét kristálytiszta nagyképernyőn, a hang mindkét hangsávban élvezhető és érthető, a magyar szinkron néhol ripacs, de ez betudható annak, hogy nekem ellenszenves volt a főszereplősrác.

Évekkel ezelőtt a Shinobi kapcsán megjegyeztem, hogy nem rossz, de biztosan vannak annál jobb, autentikusabb nindzsás filmek is. Egyre inkább úgy érzem, hogy tévedtem, de nem zárkózom el attól, hogy bizonyítson nekem a keleti filmművészet. Ezúton kérek elnézést negatív kicsengésű kritikámért azoktól, akik gyermekkorukban látták és megkedvelték ezt a filmet. 

Következik a "kedvenc" jelenetem: 

A Sógun-trilógia (nevezzük egyszerűség kedvéért így ezt a sorozatszerűséget) első része még idegen lehet a hazai közönség számára. A másik kettővel ellentétben nem mutatták be itthon mára már legendássá avanzsált szinkronnal és ez közülük a legrégebbi is. Eredeti címén Sogun, van benne Sonny Chiba, így nincs okunk feltételezni, hogy ne lenne a sorozat része.

Persze csak akkor ha eltekintünk attól a ténytől, hogy Sonny anno minden valamirevaló történelmi akciófilmben részt vett és, hogy az amcsi felebarátink előszeretettel címszerűsítenek mindent valamilyen Sógunnal kapcsolatos témájúra, ha kell akkor az eredeti filmek durva és etikátlan átszerkesztésével is (ld. Magányos Farkas és farkaskölyökből lett Sógun orgyilkosa).

A film története jól indul: a második Sógun halála után felmerül a gyilkosság gyanúja hűséges szolgáiban és mint ki is derül valóban mérgezés lett az uralkodó végzete. Oka ennek, hogy az udvartartás megoszlott az örökösödés kérdésében és még mielőtt a Sógun másodszülöttjét nevezhezze volna meg akarata szerint így megmerényelték, hogy a törvényes utódja a dadogós és előnytelen külsejű elsőszülöttje legyen. Az utódok között hamarosan kirobban az ellenségeskedés és híveiket maguk köré gyűjtve versengenek a nemesség és a császár kegyeiért, hogy az kinevezze őket a harmadik sógunná.

Hogy a címnek legyen valami köze is a filmhez megjegyzem, hogy igen nagy és fontos szerep jut itt a szamurájokra, azok jellemére és személyes képességeikre. Elgondolkodtató, hogy ebben a nemzet sorsát meghatározó szituációban ki hogyan viselkedik, ki nézi saját érdekét és ki hogyan próbál elszámolni lelkiismeretével. A film nincsen szerencsés helyzetben, mert minden idők legjobb szamurájfimjének a fekete fehér Harakirit, történelmi tablójának az Ég és Föld című alkotást tartom ebben a témában és ha végül nem is jut a Kagemusha film sorsára, elmarad az említettektől.

Lehet ilyenkor a felfokozott elvárásokat okolni vagy hogy nem megfelelően kezelem a régi filmet. Sonny chiba szerepe nagyon hálás, hiszen Jubei-t játsza és még a legendás félszeműségre is választ kapunk, de nem olyan központi szereplője a filmnek, hogy elvihesse a hátán. A történelmi események nem tisztázottak ki hol merre is van egymáshoz képest. Ezt egy tényleg egyszerű skiccelt térképpel lehetett volna áthidalni, igazán nem egy CGI-os dolog, mert így igen hamar érdektelenek leszünk aziránt, hogy a sokadik ismeretlen arc és szereplő meghal vagy éppen elér bármit is a képernyőn.

A harcok terén sajnos nagyon közepesre értékelhető a dolog: az egyetlen valamirevaló kardpárbaj egy varázslattal dől el tulajdonképpen és az úgynevezett ninjafalu és annak lakói nemigazán csillogtatják meg elzárkózottságukban gyakorolt, csiszolt művészetüket. A történet úgynevezett feloldása is felemás, hiszen a végén egy nemkívánt narráto és jól be is közli, hogy mindez cxsupán egy rossz álom volt, a valóságban nem történt ilyen. Ez egy olcsó és részemről nem kívánt fordulat, örülök, hogy az ilyen és ehhez hasonló befejezések néhány évtizede kivesztek az igényes filmművészetből.

Amire azonban kétségtelenül büszke lehet a kiadvány az a képminőség. Kristálytiszta kép még a nagyobb tévén is, mozgalmas csatajeleneteknél is élvezetes a látott cselekmény. Maga a film is nagyon szépen fényképezett, melyhez hozzájárul az autentikus zene és hangeffektek alkalmazása is. A szinkron hallgatható, az eredeti hang is remekül szól, így audiovizuális értelemben is kiválóan teljesít.

Extrák terén azonban ugyanaz az öt film előzetes szerepel csak mindhárom kiadvány esetében ami elszomorít egy kissé. Ráadásul még nem is a kiadványok előzetesei, de valóban nem ez a lényeg.

Korántsincs arról szó, hogy ez egy rossz film lenne. Csupán nem hoz annyi újat egy szamurájfilmrajongó életébe mint egy hasonlóan Sonny Chiba főszereplésével játszott Éjszakai vadász vagy az újkori értelmezést használó Ronin-Gai. Magam részéről örülök, hogy megvan és tanácsolom mindazoknak a beszerzését akik hozzám hasonlóan szeretnek elmerülni ebben a különleges hangulatú miliőben.

 

elfelé vezet kezed és mást

láthat szemem kiégett életnél,

hogy maradt még csoda itt lent

távolságot adsz, hogy lebírjam

hálátlanságom nem bír határt

megállok minden kis kanyarnál

időmet boldogan töltöm veled

tudom milyen büntetés jár

egy pillanatnyi lustaságért

mégis látom még a helyet

ahonnan e pontra érkeztem

kedvtelve morzsolom szavaid

virágát ujjaim között és arra

nézek hol az út végét sejtem

sejthetem, de nem láthatom

elképzelem, hogy nem gyengeség

takarja előlem a valóságot és jelent

hogy az út a dombokon, hegyeken

át vezet hozzád, hajlékodba

remélem van hová mennem, lesz

ki kezemet fogja az út végén is

mikor levedlem halandóság nyűgét

kor fájdalmát akasztóra dobom

hajlékunk falak nélkül öleli majd

át a végtelent és nem lesz távolság

mint magunkban, egymás nélkül járunk

elfogadjuk és elfogad minket a világunk

az alagút a fény után van, ott volt

mindig ott voltál, hogy láss és látass

mindennél több, semminél kevesebb

miért mutattad végzetem kecskevér

öntözte kapuit nekem? én lennék a

halálom, halálod, halála mindeneknek

és nem tudnám miért állok idekint

a fény nekem az út eleje, az út

maga a fényesség és nincs hová

nincs tovább onnan lennem messzebb

vagy távolabb kerülnöm nem lehet

túl a gonoszságon és jón, meglelem

magamba zárva végső kérdéseimet

válaszként ha rájuk tekintek megértem

magam és sosemvolt létezésemet

nekem ragyogtok, nem vagytok

messzebb mint gondolat, egem

alatt úsztok el, pikkelyek hátán

magamba nézek és nem látom

univerzumok fényét, melegét

én teszem azzá ami valaha volt

csodából lett káosszá torzítom

kezem sebet szánt testébe

mint megunt szerető szívét

sértem meg ki nem mondott

ígéreteink, megölöm aki táplál

ébren, álmodva, óriás emlőn

csüngünk és gyűlölettel karmoljuk

jelünket rá, hogy a miénk és senkié

tavak száradnak ki, vér szemetel

őseink testét hányja ki a föld

nem fogad be többé élőt sem

csak holtakat nyel el és te,

te vagy meglepve legjobban?

kezedtől véres a tál, szívedben

hordasz mérget magaddal, mégsem

látod könnyű mozdulatod árát, pedig

odabenn pörög a számláló, gyorsabban

ha tengerár önt ki otthonod mélyéről

patkányként kezel a természeted

megdöbbenni sem leszel képes mert

már csak holtakat nyel el a föld