Éjszakai menedék

Eljött a hideg évszak, az influenza és annak az ideje, hogy szamurájos filmeket nézzek. A Black Mirror kiadó az elmúlt években változó milyenségben adott ki filmeket, de magam részéről a kezdet kezdete óta támogatom őket kiadványaik megvásárlásával. Idén novemberben három filmet is kiadtak, azonos stílusú csomagolásban és a címek alapján valamilyen sorozatszerűséget alkotva.

 A Sógun trilógia második részével szemben ha lehet még felfokozottabb volt a kíváncsiságom és az elvárásom. Őszintén, annak a filmnek aminek már a címe is nindzsákkal hergel jónak kell lennie, de legalábbis mutatnia valami olyan eredetiséget amit még eddig nem láttunk.

Ez az 1980-as film állítólag már partjainkat is elérte anno, ha igaz, ennek volt a magyar címe "Öld meg a sógunt!"...ha igaz. Ettől eltekintve is hülyén hangzik. Az előzetes értesülések szerint a lemez nem az eredeti szinkront tartalmazza, de mivel én azt akkor nem láttam ez nem ütött szíven, de tapasztalatból (Fekete kalóz) tudom, hogy nagyon fájdalmas lehet.

Itt egy rövid kitérőt tennék a régi szinkronok kapcsán: azért hogy ezeknek a jogállása nem tisztázott, illetve hogy nincs meg csak és kizárólag a Magyar Királyi Televízió okolható. Amellett, hogy ott évtizedekig ment a muty és mindenki úgy hordta el az eredeti kópiákat ahogyan nem szégyellte még a papírokat is sikerült úgy megkavarniuk és hamisítaniuk, hogy ennek hatása ilyen esetekben hatványozottan érződik. Remélem egyszer majd eljutnak a hatóságok odáig, hogy kivizsgálják az ilyen "nem-tudni-mi-lett-vele-és-nincsen-felelős" eseteket. Addig ugyanis a rajongók, mi szívunk az ilyesmivel...mint mindig itt balkánon.

A film története egyszerűen indít: Sonny chibát aki valami mestergyilkos ezúttal, megbízzák, hogy ölje meg momochit és szerezze meg a tőrt, melynek a pengéjébe karcolt térkép vezet el a momochik kincséhez. Azonban az örököst még időben kimenekítik az értékes tőrrel és évtizedekig Kínában bújtatja egy hűséges szolga. Itt egy pillanatig reménykedtem, hogy Mitsuhide Akechi is szerepet kap a filmben (kedvenc japán történelmi szereplőm) de csak a narráció során említik meg rövid életű diadalát és halálát.

A tényleges történet már az örökös felnövése ls visszatérése után veszi kezdetét, amikoris találkozik gyermekkori barátaival és együtt esküsznek bosszút a momochikon esett sérelemért. Igencsak pörögnek az események, mert hamarosan elárulják őket, kényszerpályára sodorva ezzel az örököst, hogy harcművésszé válva, számára fontos személyek életét kockáztatva akarjon leszámolni a Sonny által játszott főgonosszal.

Minden tisztelettel az alkotókkal szemben sem tudtam élvezni a filmet. Az nem zavart, hogy a történet egy még korábbi animének (Dagger of Kamui) a lebutított verziója, de a máléképű főszereplősrác kritikán aluli szinészi játéka, illetve a rejtélyes okokból jazz és bebop zenékkel aláfestett komolytalan harcijelenetek nem segítettek elmerülni a film világában és itt nemcsak a katonai terepszínű pizsomát viselő, föld alatt úszó nindzsákról van szó. Azokat a maguk helyén tudtam kezelni a Zipang című film rajongójaként. Azok a szélsőségek jelenetek amikor nem érzem, hogy most szomorúnak kellene lennem vagy röhögnöm az ostoba beállításokon nagyon taccsravágják a nézhetőséget. Kiemelném azt a jelenetet, amikor a halottaikat temetve állnak a máglya mellett és míg a férfiak sírnak, a Bruce Lee stílusra vetkőzött hülyegyerek elkezd idiótán ugrálni, amiről csak percek alatt eset le, hogy formagyakorlatok akarnak lenni (eközben szól a minősíthetetlen aláfestő zenék egyike) mikoris megjelenik a kínai kung fu harcművésznő talpig rózsaszínben, akit mikor legutóbb láttunk a filmben éppen a faránál széthasadt bugyógójával pózolt. Ez nekem vagy túl elvont, vagy túl könnyed, de nem tudtam dekódolni saját magamnak az üzenetet.

Különösen akkor érthetetlenek ezek a dolgok amikor vannak nagyon jó elemek, például az olajban fürdetés kivégzést még nem láttuk filmen vagy Hattori Hanzo megjelenése is igazán kedvezően hathat az ízlelőszerveinkre. Az utolsó harcnál látható mozdulatok két, a térképeketrejtő tőrökkel (megvoltam győződve hogy a furulyában lesz a második fél) kifejezetten látványos, ahogyan maga az utolsó harc is (ha leszámítjuk azt a két majomszerű kisgonoszt, akik banánként csüngenek a gonosz-Sonny lovának két oldaláról).

A kiadvány minősége nem különbözik az előzőtől semmiben, amit úgy kell érteni, hogy SEMMIBEN. Az egyenforma borító mellett a menüje is egy az egyben ugyanaz és ismét ugyanazt az öt filmet tartalmazzák csak az ajánlók. Gondolom nem kellene többet várni. A kép ismét kristálytiszta nagyképernyőn, a hang mindkét hangsávban élvezhető és érthető, a magyar szinkron néhol ripacs, de ez betudható annak, hogy nekem ellenszenves volt a főszereplősrác.

Évekkel ezelőtt a Shinobi kapcsán megjegyeztem, hogy nem rossz, de biztosan vannak annál jobb, autentikusabb nindzsás filmek is. Egyre inkább úgy érzem, hogy tévedtem, de nem zárkózom el attól, hogy bizonyítson nekem a keleti filmművészet. Ezúton kérek elnézést negatív kicsengésű kritikámért azoktól, akik gyermekkorukban látták és megkedvelték ezt a filmet. 

Következik a "kedvenc" jelenetem: