Hálás vagyok hogy magamtól
elfelé vezet kezed és mást
láthat szemem kiégett életnél,
hogy maradt még csoda itt lent
távolságot adsz, hogy lebírjam
hálátlanságom nem bír határt
megállok minden kis kanyarnál
időmet boldogan töltöm veled
tudom milyen büntetés jár
egy pillanatnyi lustaságért
mégis látom még a helyet
ahonnan e pontra érkeztem
kedvtelve morzsolom szavaid
virágát ujjaim között és arra
nézek hol az út végét sejtem
sejthetem, de nem láthatom
elképzelem, hogy nem gyengeség
takarja előlem a valóságot és jelent
hogy az út a dombokon, hegyeken
át vezet hozzád, hajlékodba
remélem van hová mennem, lesz
ki kezemet fogja az út végén is
mikor levedlem halandóság nyűgét
kor fájdalmát akasztóra dobom
hajlékunk falak nélkül öleli majd
át a végtelent és nem lesz távolság
mint magunkban, egymás nélkül járunk
elfogadjuk és elfogad minket a világunk
