hajónapló

Lenau: Puszta semmi...

A puszta semmi int, amerre nézek;
Agyonpéldázott vándorút az élet,
Sivár bolyongás, jobbra-balra széled,
S az út során a friss erők enyésznek.
Igen, ha végső célig úgy mehetne
Az ember, víg suhanc gyanánt haladva,
Amint az első pár lépést szaladta,
A játékon nevetni tán lehetne.
De létünk zord erők kezén forog,
S ütődik perctől perchez s törve már,
Mint rossz korsó, mely titkon elcsorog
A tikkadt föld porán, amerre jár.
Immár üres. Kinek kell? Már nem ép ez,
Jobb lesz: dobják a többi tört cseréphez...

Április 29-én a Zeneakadémián adott koncertet a Fesztiválzenekar. Érdekes műsornak igérkezett. Wagner, Sosztakovics nagyon távol állnal egymástól hangzásban, stílusban, de - talán ezért is - egy jó ideje a kedvenceim közé tartoznak. Mindkettő más élményt ad, más hangulatban élvezem őket, de egymás után...?
Korngoldot - bevallom - nem ismeretem eddig. Illetve - mivel filmzenéket komponált 1934-től Hollywoodban, ezeket bizonyára hallottam, de a feledés homályába merültek.
Körülnélzve a neten - ha hinni lehet az információknak, - a hegedűversenyt 2000-ben, a Tavaszi Fesztiválon mutatták be először Magyarországon.

Tehát a műsor:
------
Wagner: Rienzi – nyitány
Korngold: D-dúr hegedűverseny
Sosztakovics: V. szimfónia

A hegedűszólista: Nikolaj Znaider


Karmester: Pinchas Steinberg

A Wagneri dallamoktól egyből megmelegedett a szívem, és rájöttem, hogy ebben az évadban alig hallottam őt. Ellenállhatatlan, felülmúlhatatlan szépség.
A karmester nyugodt, elegáns mozdulatokkal irányítja a zenekart, és az irányítást itt most tényleg komolyan lehetett venni. Sokszor van olyan érzésem, hogy némelyik dirigens csak dísznek áll a zenekar előtt, de Steinberg azok közé tartozik, akik kézben tartják a darabot.
A tempo mintha kicsit gyorsabb lett volna a megszokottnál, jól belehúztak a végére.:) Élvezetes volt, a zenekar kiválóan teljesített, szép telt volt a hangzás.

És akkor jött a Konrgold mű, Nikolaj Znajderrel.
A szenvedélyes játékosok közül való. A darab nehéz volt, a fiatal művész igazi varázslója a hangszerének. Sok-sok üveghang, nagy ugrások, Znajder csukott szemmel játszik időnként, elképesztő, mit ki nem csak abból az apró hangszerből.
Maga a mű nagyon érdekes, izgalmas darab. Szokatlan hangzások, néhol az impresszionistákat idéző színek, néhol nagyon modern.

Óriási taps jutalmazta a játékot.

A szünet után következett A Sosztakovics szimfónia.
37-ben született a mű, a Lady Machbetet népellenes kakofónia címén addigra már betiltották,
Az első és a harmadik tétel komor, hihetetlen magányt árasztó, fájdalmas. A második tételben csillan fel a tőle megszokott játékos humor, a zenekar brilliáns, a karmester néha csillapítóan int nekik.
Fantasztikus pianisszimók, csak halk zsongás hallatszik a magányos hárfa vagy egyik- másik fafúvó mellett.. Aztán eget döngető fortisszimó . Monumentális, zárótétel, de valahogy mégis szomorú marad a zene.
A karmester partitúra nélkül dirigálta.

Remek koncert volt, mondhatni, tökéletes! Zenekar, szólista, karmester, mindenki a maximumot nyújtotta.
Hogy Wagner, és Sosztakovics egy estén belül jó választás-e?
Hát nem!
Kilotották egymást. Talán csak ennnyi a felróható hiba de az élmény így is hatalmas volt.

Figyelmetlen voltam, alig egy hete a Szentpétervári Filharmonikusok koncertjén ugyancsak Sosztakovics ötödikjét adták elő. Milyen j is lett volna tőlük is hallani. Érdekes üösszehasonlításra lett volna mód.

A Francia-esttel folytatódott a Weiner-Szász kamarazenekar hangversenye a 22-esben.

Számomra a legvonzóbb ezekben a koncertekben az intimitás, a kis tér, a zenekar közelsége, hogy szinte résztvevője, és nem nézője vagyok a játéknak.

Műsoron:
LULLY: Georges Dandin - nyitány
FAURÉ: Fantázia fuvolára és kamarazenekarra
DEBUSSY: Két tánc: szent és profán
JOLIVET: 1. fuvolaverseny
RAVEL: Bevezetés és allegro
MILHAUD: Moliere megdicsőülése
SAINT-SAËNS: Odelette
ROUSSEL: Sinfonietta

Km: Gyöngyössy Zoltán fuvola, és Sipkay Deborah hárfa.

A hárfát szólistaként a Debussy, és a Ravel darabban hallhattunk. Nem kedvenc hangszerem a hárfa, csak egyszerűen elbűvöl. Elbűvöl, mint szép tárgy, és elbűvöl a művész, és a hangszer közötti intimitás. Ahogy a hangszer "ráhajlik" a játékos vállára, ahogy a játékos magához öleli, ahogy ringatóznak együtt, és a művész ujjai nyomán a szférák zenéje szólal meg. Játékos futamok, erős éles, hideg "pengehang", lágy zsongás..ez mind az ő kettősük különös szerelmük terméke. Ha csak alőlről nézem a játékot, állandó asszociációm, hogy egy hajó árbócát látom a hullámos tengeren.
Sipkay Deborah nagyon szépen játszik, mindkét mű igazi impresszionista mű, szinte érzékelhető a friss tavaszi táj.

Kiemelném még Jolivet fuvolaversenyét. Zaklatott darab, - amiket én mostanában nagyon kedvelek- nagyon nehéz fuvolaszólóval. Őrült futamok, a hangszer visít, sikolt, mert nem csak a selymes hangzás a sajátja, én ezt is szeretem. Gyöngyössy remekül veszi az akadályt.
Saint-Saens Odelettje vsizont a lágy fuvola hangját adja, könnyed szerelmes vers nyomán írta a szerző. Igazi tavaszi zsongás.
Ez is jó este volt, közben néhány barátságos szó, néhány idegennel. Szeretem ezeket a futó ismeretségeket, érdekes emberekhez lehet pillanatokra egész közel kerülni.

A következő koncert május 2-án. Svájci est

A szépség és szomorúság c. könyvét olvastam először. Japán irodalomból olyan sokat nem ismerek, habár meglepődtem nyáron, hogy mennyire le tudott kötni Nacume.

Kavabata érdekes író, hozzá foghatót nem olvastam soha. nem csak a távoli kultúra miatt számít nálam unicumnak, hanem az stílus, az írásmód egyéni volta is lenyűgöz.

Egészen apró részletek, expresszív képi megformálás, hogy látom magam előtt amit leír, és a nagyon szép természet ábrázolás teszi őt különlegessé.
Mindezt olyan szép nyelvezettel teszi, amitől sztinte letehetetlenné válik letenni a könyvet , lehetetlen gyorsan olvasni, ízlelgetni kell, mint egy különleges csemegét.

A Szépség és szomorúság cselekménye egyszerű, rövid. Egy idősödő író meglátogatja Kiotóban élő volt szeretőjét, a híres festőnőt.
A nő szépséges fiatal tanítványa elhatározza, hogy bosszút áll a férfin és családján, mivel annakidején az elhagyta mesterét.
Erotika, szerelem, pusztító, mindent elsöprő gyűlölet, kérlelhetetlen kegyetlenség, és közben aprólékos leírás az obi megkötéséről.
Lenyűgöző, és mentes minden szentimentalizmustól, mert a határtalan szenvedélyről is úgy ír, hogy közben kristálytiszta patakok csörgedeznek az ember lekében egy másik síkon.

Most a Kiotói szerelmesek c. művét olvasom. Kisregény, és valahogyan húzom a befejezést, mert jó olvasni. Ebben a természet még hangsúlyosabban szerepel, éredekesek a párbeszédek, amiben a felek egyes szám harmadik személyben szólnak egymáshoz, és a sok-sok kiotói ünnep, amit elém varázsol. Akciódúsnak nem mondhatnám, az érzelmek, a lélekbrázolás finomsága a fő erénye. A magyar cím viszont egyszerűen balfogás.

"Az utolsó szemek pillantása" c. munkájában ollvasható - többek között - ez a mondat:
„Akármennyire is elidegenedünk a világtól, az öngyilkosságnak nincs értelme. Bármilyen jó cselekedetet követett is el az az ember, aki öngyilkos lett, mégis távol van a szentek birodalmától.”

És mégis! 1972-ben megölte magát.

Egy kis ízelítő tőle itt

Mégiscsak írok a koncertekről, mert vissza tudom keresni, ha emlékezni akarok. Hasznos, habár mostanában néhányat kihagytam. Na nem koncertet, csak a róluk való megemlékezést:).

Ma este a Budafoki Dohnányi Zenekar koncertjén voltam, a Zeneakadémián.

Mozart: B dur Zongoraverseny K 595.
Sosztakovics: XIII. („Babi Yar”) szimfónia

Maurizio Moretti - zongora
Honvéd Férfikar
Basszus szóló: Apostol Milenkov
Karmester: Dian Tchobanov

A zongoraverseny: hát Mozart volt!
A szólista tetszett, habár szinte semmit nem találtam róla magyar nyelven, nem ismert nálunk túlzottan.
Szépen játszott, az ihletett zongoristák közé tartozik. A ráadás darabok is inkább mélységükkel, semmint virtuozitásukkal tüntek ki. Határozottan elégedett voltam, jó nagy tapsot kapott a művész.

Azután következett a Sosztakovics mű, amiért elmentem a koncertre.

Jevtusenko költemények ihlették a szimfóniát. Tulajdonképpen nem is szimfónia, inkább kantáta, mert kórus és szólista egyenrangú szereplői a zenekarnak a monumentális műben.
A Jevtusenko versek ugyan megjelentek annakidején ( 61-ben) a SZU-ban, de a szimfóniát elásták vagy húsz évre, ezt most nem a kakofónia miatt!.
A tételek:
-Babi Jar
-Humor
- Üzletben
- Félelmek
- Karrier
A versekből olvastak fel a mű megszólalása előtt, egyáltalán azt csodálom, hogy megjelenhettek.
De a szimfónia bemutatása után Jevtusenkonak ki kellett egészítenie a Babi Jart egy vesszakkal, miszerint ukránok és oroszok is meghaltak ott, nem csak zsidók.

Meglepőnek tartom, hogy Jevtusenkotól egy szót nem lehet találni magyar lapokon. Vagy már meg sem lepődöm?

A szimfónia hihetetlenül súlyos, sötét, tragikus zene,
csak az utolsó tételben lehet felfedezni valami humort, játékosságot, de azt is árnyalja a csellók komor, monoton szólama.
Nincs feloldozás! A verseket ismerve, nem is lehet!

A basszista nagyon jó volt, a Honvéd férfikar nemkülönben.
Jó előadás, igen ez a zenekar egészen jó, habár Hollerunggal jobb lett volna!

Ja, és érdekes volt ez a két mű együtt. Én szeretem ha stílusban, hangulatban nagyon távoli darabokat tesznek egymás mellé. De vannak, akik az egységes stílust tartják szentnek.

Sosztakovics most nagyon nekem való. De jobb volt, amikor Bach volt a kedvencem!

Végre Fisher Iván vezetésével élvezhettem 18-án a Fesztiválzenekar játékát. Mert nagyon jó, hogy vendégkarmesterekkel is fellépnek, de a legjobb azért - nekem - saját karmesterük.

"Előétel"-nek két Satie kompozíció hangzott fel. Szépen szólaltak meg a fafúvósok, az első ütemtől kezdve elárasztott a kellemes nyugalom, az itt most valami jó fog történni érzete.
Satie: Gymnopedia
Satie: Gnosseinne

Ezután Mozart: C-dúr zongoraversenye következett, a szólista Emanuel Ax.
Finom játék, könnyed trillák, brilliáns futamok. Az első tételbeni kadencia a zenekar egyes tagjai orcájára is elismerő mosolyt csalt.
Emanuel Ax úgy zongorázik, mint akinek ez a letermészetesebb tevékenysége. Olyan magától értetődően vitruóz, úgy kelti életre a zongora hangjait, hogy szinte nem is érezzük, hogy ez egy fellépés, hogy munka, koncetrálás. "Játék" csupán, szép játék.


A szünet után kerül sorra Csajkovszkij: Manfréd-szimfóniája, a délután igazi fénypontja, ha lehet ilyet egyáltalán mondani.
Feszes ritmus, Fischer kiválóan tartja kézben a zenekart, pedig sok lehetőség lenne pici, sőt nagyobb szétcsúszásokra. Akkora szenvedély, hogy bele kell dögleni, néha-néha egy kis feloldással, a napfényes hegyi rétek hangulatát idéző játékosság, amitől a mennyekben jársz, fájdalom amibe szinte elpustulsz, elakad a lélegzeted, de mielőtt kibírhatatlanná válna, mégis ott van a megváltás.

HATALMAS volt!

Olyan tökéletesen játszott a zenekar, és olyan hihetetlen élvezettel, átéléssel, hogy a terem szinte együtt lélegzett.

Kedvencem most az egyik csellós volt, arcán az önfeledten játszó gyermek boldog mosolya ült a könnnyedebb részeknél- egyszerűen magávalragadó.

Azért is szeretem a Fesztiválzenekart, mert olyan nagyon egyszerre tudják abbahagyni a játékot pianóban is, amit - sajnos- nem sok zenekar tud. Mondhatnánk, hogy ennek mindig így kellene lennie, de másoknál nincs mindig így. " Penge snittek", hogy egy ide nem illő filmes zsargonnal éljek. És nagyon bosszant másoknál, hogy ha a másodperc tört részében is, de nincsenek teljesen együtt.
És hat, vagy akárhány hegedű is úgy tud együtt szólni, mintha csak egy lenne. Na, meg az utolérhetetlen hangszín.
Kiválóak voltak a fafúvosok, a mai estén különösen nagy szerepük volt.

Szűnni nem akaró tapsorkán. És mivel jók voltunk, ügyesen és sokáig vertük a tenyerünket, desszertként jutalmul még megkaptuk a Parasztbecsületből az Intermezzót, mert megérdemeltük!:)

Fantasztikusan jó koncert volt!
Külön levezetés kellett, nem bírtam az eufóriámmal!

Február 13-án Filharmóniai Társaság Zenekara élén: KOBAYASHI Ken-Ichiro

Valahogy sikerült jegyet szereznem, habár elvileg már nem volt egy sem.
A csilláron nem lógtak az emberek, körülményes a feljutás, de telt ház volt az operában.

Műsoron: Dvořak: IX. szimfónia, e-moll („Az új világból”)
Kodály Z.: Galántai táncok
Egy faun délutánja
Ravel: Bolero

A karmester miatt mentem, mint oly sokan mások is. mert Kobayashi, kicsit a miénk is, sok évig dolgozozz az akkori ÁHVZ-nél (ma nemzeti Filharmonikusok).
Nagyon népszerű volt, rengeteg kitüntetéssel értékelték a munkáját.

Az "Újvilág" szimfónia nem volt különöseb hatással rám, többet vártam. Nem elemezgettem, nem kerestem okokat, csak nem éreztem azt az extázist, amire számíytottam. Langyos volt, kicsit semmilyen.

A szünet után a Galántai viszont igencsak felforrósította a levegőt. Nem is gondoltam, hogy ennyire jó is tud lenni, ilyennek még sohasem hallottam, csodásan adták elő.

Innen kezdve az élmény várakozásaimnak megfelelő volt.

Debussy kompozíciója idilli volt, amilyennek lennie kell.
Ravel? Nos, nagyon népszerű darab, és nem fújok minden népszerű darabra.
Ahogy Kobayashi mozdulatai nyomán szinte megszületett a zene, ez a hatalmas crescendo, a teremben elszabadult a "pokol".
Nem mértem az időt, meddig zúgott a taps, negyedóra, húsz perc?
Aztán tört magyarsággal megszólalt a karmester: egy perc!
És a befejező taktusokat újraélvezhettük!
Kobayashi még most is az az édesen mosolygó "kisfiú", akinek megszerethettük, mozdulatai, állandó fejrázása szinpadias, idegesítő, de valahogy...
Neki megbocsátom, na!

Jó volt, nagyon jó!
Igenis, tud olyan zenekar is nagyon jó koncertet adni, amelyiknek nem a legjobb a híre. Kell egy jó karmester!


És Volt közben persze a Weiner-Szász kamarazenekar koncerje is, élveztem!

Kétszer mentem keresztül a városon. Éjjel, siettünk, a sivatagból visszafelé útba ejtettük. A kivilágítás gyér volt, mint ott általában.
Egyik alkalommal ott is aludtunk. Nem értem, akkor reggel is kellet volna látnom elmenőben, de bennem csak az éjszakai város maradt meg. Akkor is siettünk.
mint egy misztikus álom, mindig fel-fel rémlik, olyan izgalmasan nézett ki, pedig semmit sem láttam belőle. A híd, amint a szállodát keresve többszörkeresztül mentünk rajta, a szakadék...
Foszlányok, régen volt, lefényképeződött az agyamba, és sokszor előjön.
Sosem fogom látni!

Constantine, Algéria

A múltkori koncerten nézegettem a hárfát. Mindig elbűvöl a láűtványa, olyan gyönyörűséges, kecses a vöonala, szépen díszített, ez éppen aranyozott is volt. Ősi hangszer, és annyira, de annyira arisztokjratikus.
A szimfóniában nem volt hárfa , így akkorra már ráadták a ruhácskáját, és abban is nagyon elegánsan festett.
Valamikori szerelem, eltávolodtam tőle, már nem tartom érdekesnek a hangját, vagy nem is tudom...Még általános iskolásként - lévén ének zenei tagozat, - volt egy igazi hárfaművész vendégünk, akitől mindenfélét kérdezhettünk. Ez volt az első hárfa-élményem.
Érdekes, hogy a hárfa mellett mindig nők ülnek, nem is tudom, vajon himnemű hárfaművész létezik-e? Nőnemű hangszer!

Elhatároztam , hogy akkor most mégiscsak jó lenne valami hárfa, és ma realizálódott!
A Weiner-Szász kamarazenekar koncertjén voltam, és a műsoron többek között Dohnányi: Hárfa concertino c. műve is szerepelt. Szép ez a hangszer, mégiscsak szép nagyon a hangzása, finom, elegáns, csak én lettem nagyon más, mint voltam, de azért mert szeretem, ha min. két üstdom, cintányér, csinnadratta szól,( Mahler, Sosztakovics) , szóval nem lettem érzéketlen a kis "ékszerdobozokra" sem..

Remek koncert volt, nagyon jó ez a zenekar. Tetszett Petrovics Emil Concerto grosso-ja, amit nekik ajánlott. Ő is természetesen megtisztelte jelenlétével az előadókat.
Sokszor gondolom úgy , hogy Bartókkal meghalt a zene, de azért egy-egy mű akad.

És most koncert-dömping az életemben, olyan heti kettő, de talán hasznosabb, mint a sörözés. Másnap - mindenestre- jobb érzés:)

..rendkívül nehéz ma olyan gondolatra, fogalompárra, vagy csak kifejezésre, színekre, igazgyögyre bukkanni, amely nem akaratlan ismétlése egy azonos szekvenciának, amelyet valaki valahol, a világban művészi módon egyszer már megalkotott.
...most nincs más kiút, amikor az alkotói ihlet nyomása őrülten fölerősödik, mint érdektelenül félrebeszélni, untatni, hablatyolni, sarat fröcskölni, tetvészkedni, defabularizálni és ocsmány ponyvákat piedesztára emelni.
...hogy írhassunk, olyan tartalomakkal kell rendelkeznünk, amelyeket még nem rágtak le csontig és nem dolgoztak föl ezerszer eddigi irodalomtörténetünk során. A többször eljátszott jelenségek persze eredményezhetnek valami váratlant, de ez már tényleg a vak tyúk esete.

Nos, ezek a mondatok is Stanislav Lem esszégyűjteményéből valók. A posztmodern kapcsán támadt gondolatai, anno 2002.

Az utbbi időkben távolodom a filmektől, mert szinte mindig a lerágott csont jut eszembe róluk, és nagyon ritka, hogy olyan tálalásban kapok valami érdekeset, amiről a végén azt mondom, hogy érdemes volt.

Nézzük az irodalmat, korunk irodalmát, pontosabban most korunk orosz irodalmát. Anélkül, hogy teljességre törekednék, vagy szakértőnek próbálnám magamt feltüntetni a témában, gondolatok sokaságát indította el bennem, mostani olvasmányaim némelyike. És Lem diLEMmái valahogy pont jókor jöttek, hogy az ő gondolatain léphessek tovább.

Szeretem az abszurdot, a groteszket, bármilyen keverésben, de kizárólag akkor, ha a mondanivalót szolgálja. Kedvencem Ladislav Fuks, de valahogy nála véget ért számomra az értelmes groteszk.
Mai orosz írók elbeszélései jelentek meg, párhuzamosan olvasom Lemmel, ( jó párosítás) vannak közöttük jók, nagyon jók, érdekesek, igéretesek, meglepőek, mindenképpen figyelemreméltó válogatás, érdemes elolvasni.
Közöttük (is) találtam az öncélú abszurdnak olyan példáját, amitől a bicska nyílik ki a zsebemben. Vegyél gusztustalan képeket, kicsit káromkodj, horj össze hetet havat, készen áll egy katymasz, és zabálni fogják a népek, mert értelmét ugyan nem értik, mert nincs, de olyan olyan érdekesen van összehordva minden, szóval tuti hablaty.

Egyénieskedő, jopofaságot hajhászó blogokban is lehet ilyesmiket olvasni bárhol - megjegyzem az antológia íróinak egy része a neten lett ismert -de számomra ezek agyament emberek eszetelen alkotásai. Hogy ismét Lemet idézzem, mert annyira ide való - ő általában példálózik némely mai fiatal íróról, tehát az idézet semmiképpen nem azokra vonatkozik, akikre én most alkalmazom, de illik rájuk - " meg vagyok győződve, hogy bármelyik pszichiáter hajlamos lebnne ezeket a műveket egy abnormális szerzőnek tulajdonítani".

Viszont valódi igazgyögyögy számomra Ulickaja. Az antológiában is van egy novellája, de már előzőleg olvastam a magyarul megjelent regényeit, - három ilyen van - és semmihez, senkihez nem hasonlíthatóan nagy tehetségnek tartom.
Mintha nem is a mai világ szülötte lenne, olyan gazdag gyönyörű nyelven ír, hogy önmagában a mondatai is különös élvezetet jelentenek. Természetesen a fordító(k) is elismerést érdemelnek, különösen a Kukockij esetei, és a Médea gyermekei c. könyvért.
A történetekben minden megvan, ami ahhoz kell, hogy örökre bevésse magát az olvasó gondolataiba, érzelmeibe. Különös, finom humor, szomorúság, tragédiák, áldozatkészség, meglepő sorsok, gyönyörű, képszerű leírások, és sok-sok vodka.

A legnagyobb orosz írókhoz hasonlítják a kritikusok - méltán.

Két végletet emeltem ki, -nem véletlenül, - mindkettőnek vannak rajongói, és én meg szeretem a végleteket. Ami közötte van, azt meg tessék elolvasni. Érdemes!.