Elveszett Aranyváros

Mi az ami otthonommá teszi ezt a dzsungelt? Talán a hangok éjjel, a csend a körúton hajnal előtt, az érzés, hogy ismerhetem az arcokat a sarok mögött. Korábban már írtam az elveszett teaházamról, ami sokszor erőt és menedéket adott nekem az évek során. Bezárt persze, de ez még nem a vége volt.

Gimnázium ideje alatt ismertem meg egy kedves, idős hölgy antikváriumát a Ferenc körút mentén, a Corvin mozitól igazán pár lépésre. Hogyha ide szerveztem találkozókat és korábban érkeztem vagy mások késtek akkor szívesen mentem be és válogattam a valóban gazdag választékból, amiket a kortalan hölgy fiatalos lelkesedéssel ajánlott nekem.

Ó, az évek során nagyon sok mindent vettem itt: versesköteteket, tankönyvet, regényeket találomra, képregényeket, gyerekkönyveket és szerepjátékos törvénykönyveket is. Sok karácsonykor kezdődött és ért itt véget az ajándékok keresése, mert egy ilyen hely volt.

Ezért is döbbentett meg amikor pár hónap kellemes kábulat után visszatértem és ez fogadott engem. Elszédelegtem mellette és csak pár nappal később mertem visszamenni, hogy a környező gyros tulajdonosától megtudakoljam mi lett az antikvárium sorsa. Féltem attól, hogy a kortalan hölgy megtért a mindig nyitva tartó antikváriumba.

Azonban nem ez történt, állítólag jött egy gyűjtő és az egész antikváriumot felvásárolta egy nagyon nagy összegért, amiből a hölgy nyugdíjba vonulhatott békességben. Hát nem meseszerű? Miyazaki képeihez illő történet szerintem. Én felnőttem mialatt ide jártam, 12 év alatt viszont a hölgy egy vonást nem változott. Remélem jól van és békésen telnek a napjai.

- Ki maga? Az orosz testőrség kalapját viseli, az akcentusa angol, de a bőre színe alapján délebbről való. Állítólag a velencei tengerészetnél szolgált, de ilyen időkben az ilyesmi szinte mindenkiről elmondható majdnem teljes bizonyossággal.

- Nem vagyok én senki sem. Ezt jegyezze meg.

 

sodródni az árral és mégis

ülni egy vonaton, miközben

az ár az ablakról folyik le

mégsem veszem le róla a szemem

 

lent lenni és fent, lenézni és fel

otthagyni valamit, visszamenni

érte és azért amit nem vallunk be

mégsem veszem le róla a szemem

 

milyen érdekes az hogy a gazdagság

egy prímszám, csak eggyel, önmagával

osztja meg amije van, a szegénység más

mégsem veszem le róla a szemem

 

ahol egy nyomorog ott kettő is lehet

szegény és nincstelen és boldog is

mert az öröm nem függ a vagyontól

mégsem veszem le róla a szemem

 

másnak mondasz és az vagyok akinek

látni és akinek érezni akarsz nem mondok

mást én sosem a világodról a világodban

mégsem veszem le róla a szemem

 

sodor az ár, halálba kerget egy motorost

az ablakon keresztül látom, némán tisztelgek

ő most már sokkal többet tud nálam

mégsem veszem le róla a szemem

olykor rátalálunk egy rázós út végén

egy mentsvárra és menedékre úgy

léleknek mint a húsnak és testnek

olykor már ezek miatt megérné

 

mert aki egy helyben toporog 

az útra sem talál, de a vándort

kinek vérében lüktet a távolság

iránti vágy, arra az út talál

 

így ahogyan menetelünk és azt

érezzük, hogy mennyi mindent

hagytunk el, esett le hátunkról

lásd mennyien meneteltek veled

 

az élet örök, aki mást mond halott

csak nem is tud róla még talán

így érzem csak, hogy minden nap

és minden pillanat számít megint

így szakad ránk az ég hirtelen

szent poénjaink nem érti senki

aki ránk nevetett meghal és

nem mosolygunk már mi sem