Szerencsére ezen a héten is több volt a jó film, mint a rossz. Vágjunk is bele.

 

 

Glengarry Glen Ross

Műfaja: drámai pofázmány. Ezt úgy tessék érteni, hogy egyrészt, a szinte csak sztárokból álló színészgárda (Al Pacino, Jack Lemmon, Ed Harris, Kevin Spacey) szinte folyamatosan csak pofázik, másrészt meg igazi hardcore dráma. A film alapját a pattanásig húzott, feszes párbeszédek alkotják, aminek eredménye, hogy már az első jelenettől kezdve "tapintani lehet a feszültséget", és ez a feszültség egyre csak fokozódik, egészen a film végéig. Ennek következtében a Glengarry Glen Ross nem egy könnyen nézhető darab, a nézőnek nincs ideje pihenni a súlyos párbeszédek között, ugyanakkor éppen emiatt - és a valódi sztárparádé miatt - igazi filmtörténeti kuriózum. Ínyenceknek kötelező falat.

 

A remény rabjai

Andy Dufresne több, mint 20 évet ül börtönben emberölésért. Andy Dufresne több, mint 20 évet ül börtönben emberölésért és ennek ellenére, Andy Dufresne-nek fogalma sincs róla, hogy milyen a börtön. A remény rabjainak főszereplője kétség kívül az emberfeletti ember egyik archetípusa, akit nem tudnak annyira megverni, hogy összetörjön, nem tudnak annyira ellehetetleníteni, hogy elkeseredjen és egyszerűen sehogy sem tudják annyira bezárni, hogy sikerüljön megfosztani a szabadságától.

Persze lehetne lamentálni azon, hogy több, mint negyedszázaddal korábban a szintén kiváló Bilincs és mosolyban egyszer már elmesélték majdnem ugyanezt a történetet, azonban épp a két film főszrepelőjének különbözősége miatt azt hiszem, hogy ez inkább csak formai hasonlóság. A remény rabjai a hollywoodi filmtörténet egyik legsikerültebb darabja, ami nem véletlenül vezeti jó ideje az Imdb top 250-es listáját.

Hős

A kínai filmekben a kalligráfia harcművészet, a harcművészet filozófia és a filozófia sokszor éppen csak egy mozdulat. A kínai filmekben a színeknek jelentése van, a mozdulatoknak tartalma és a szavak éppen olyan mély sebeket ejtenek, mint az éles kardok. A kínai filmek párviadalai olyan művészi kompozíciók, amiket méltó módon csak komolyzenéhez lehetne hasonlítani.

És mi a Hős? Filozófiai tanulmány az ideális uralkodóról, lenyűgözően látványos akciófilm, és az egyik legőszintébb alkotás, amit hazaszeretetről valaha forgattak. Nehezen mondom ki, de ez a hét legjobb filmje.

 

Ocean's Twelve

A 2000-es évek harmadik legsikeresebb hollywoodi trilógiájának második része. George Clooney és Brad Pitt vicces és megnyugtatóan kiszámítható rablássorozatának újabb felvonása akár az első rész remake-je is lehetne, tehát pontosan azt kapjuk, amire számítunk. Tökéletes választás egy fárasztó nap levezetéséhez.

 

 

 

Levelek Ivo Dzsimáról

A japán Elit alakulat, amiből megtudjuk, hogy a japánok pontosan ugyanolyanok, mint az amerikaiak, csak ferdébb a szemük és hajlamosabbak az öngyilkosságra. Az amerikaiak persze biztos mocskosul büszkék voltak magukra, hogy az "ellenségről" is tudnak olyan filmet forgatni, mint amilyeneket magukról szoktak, de talán éppen emiatt, a Levelek Ivo Dzsimáról semmivel sem mond többet a háborúról, mint a Ryan közlegény megmentése vagy a Sólyom végveszélyben. Érdekes nézőpontból mutatja be ugyanazokat a problémákat, ugyanazokat a gondolatokat, ugyanazt a hozzáállást amit már jónéhányszor láthattunk az említett filmekben. A modern háborús filmek kötelező fényképezési stílusával együtt ez még mindig Oscar jelölést ér, ezért bizonyosan számíthatunk még néhány hasonló alkotásra az elkövetkező években. A sablonosságától eltekintve viszont érdekes film, végig leköti az ember figyelmét és mindent összevetve nekem tetszett.

Égenjárók

1980: Mamoru Oshii megrendezi a Nils Horgelsson csodálatos utazása a vadludakkal című tévéfilm-sorozatot 1983: három évre rá megírja a Csip-csup csodák (Kalán néni, Paprika...) forgatókönyvét 1995: Ugyanő leforgatja az anime filmek alfáját, a Ghost in the Shellt 2008: bő egy évtizeddel később Égenjárók című filmjét jelölik a Velencei Filmfesztivál legmagasabb díjára, az Arany Oroszlánra. Azt hiszem, erre mondják, hogy jó munkához idő kell...

Régi igazság, hogy nincsnek új gondolatok. Igaz ez ugyanúgy a filmekre, mint az irodalomra, a zenére, vagy a festészetre. Minden történetnek van előzménye, bizonyos szempontból minden dallam, minden forma, minden sztori "lopás". Éppen ezért, bármilyen modern művészeti alkotásnál a mondanivalónál sokkal hangsúlyosabb, hogy hogyan mondják.

Az Égenjárók című film olyan témákat boncolgat, mint az élet körforgása és a soha véget nem érő harc. (Unalmas.) Teszi mindezt 2008-ban. (Még unalmasabb.) Teszi mindezt úgy, ahogyan előtte még senki...

A CGI és a kézzel rajzolt film elegye még soha nem volt ilyen elképesztően gyönyörű. A film közben visszatérő élmény volt, hogy tátott szájjal bámulok akár csak olyan egyszerű dolgokat is, mint egy szimpla kis bárányfelhő, ugyanis az Égenjárók az utolsó kockájáig egy animációs mestermunka. És ez csak a második legnagyobb erénye.

Ami az Égenjárókat igazán különlegessé teszi, hogy a fentebb említett, látszólag csontig lerágott témákról képes teljesen eredeti hangnemben szólni. Új perspektívába helyezni, szokatlan asszociációkat teremteni, járatlan utakra vezetni a nézőt. Úgymond, megmutatni a dolgok "élét" a "lapjuk" helyett. Persze a történet is megérdemli a tapsot, hiszen a jól felépített dramaturgia, a váratlan csavarok és a sejtelmes utalások miatt az Égenjárók önmagában, bármilyen értelmezés nélkül is kifejezetten érdekes és élvezetes alkotás, ami miatt ez a film széles körben is nagy népszerűségnek örvendhetne. ne, ha stílusa nem kárhoztatná örök ismeretlenségre. Azoknak viszont, akik nem kapnak azonnali sikítófrászt az anime szó hallatán üzenem, hogy az Égenjárók talán a legjobb, amit láttam.

 

  Az Égenjárók című film főtémája

 

Szentjánosbogarak sírja

Ahol háború van, ott háború van. A filmek íratlan szabályai szerint a háború a katonákról szól. Dicsőségesen harcoló hazafiakról, vérszomjas véglényekről, vagy elkeseredett, megtört, félőrült emberekről. A Szentjánosbogarak sírja ezzel szemben egészen más megközelítésből mutatja meg, hogy a háború nem a katonák háborúja, hanem mindenkié. Az 1945-ben játszódó történet elkeserítő képet fest a háború sújtotta Japán lakóinak mindennapjairól, az élelemért folytatott, egyre kilátástalanabb küzdelemről, a legváratlanabb pillanatokban felharsanó légiriadókról és természetesen az atombomba ledobása utáni traumáról, amit Japán a mai napig nem tudott teljesen feldolgozni. Ennek bemutatásához kiváló választás a tizenéves fiú és kishúga nézőpontja: a mesebeli, gondtalan (amolyan bukolikus hangulatú) gyermekvilág és a kiábrándító, naturális valóság ellentéte egyszerre megdöbbentő és elszomorító, a kilátástalanság pedig a kiszolgáltatott gyerekek szemszögéből nézve csak még kilátástalanabbá válik. A Szentjánosbogarak sírja egy különösen megható történet, ami animékhez képest meglepően egyszerű és közérthető stílusban közvetít általános igazságokat, általánosságok nélkül.

  

A hangulata engem a régi James Bond filmekre emlékeztetett, több verekedéssel, kevesebb James Bonddal és kábé ugyanannyi jó nővel.

Ennyit mára, jövő héten még izgalmasabb fordulatok várhatóak, érdemes lesz akkor is velünk tartani.