Nem értem én ezt...

A nevéből adódóan ide nem enni jár az ember, dehát no. Ha valakinek mégis étkezni támadna kedve semmilyen körülmények között ne hagyja magát lebeszélni a mangalica tálról, ami egyrészt fenséges, másrészt feltétlenül szükséges ahhoz, hogy az ember ne maradjon éhen a főétel után. Amik szépek, finomak de aligha szívják fel azt a bormennyiséget, amit.

A Bock Bisztró Cuvée-t érdemes kipróbálni, csak itt kapható. És akkor ott van még a Cabernet Franc válogatás, aminek az üvegjén az áll, hogy 15%. Érted, Petike: tizenöt. És a többi kilencvenféle.

A mi pincérük nagyon jófej volt, kicsit talán közvetlenebb a kelleténél. Bár ez elég jól jött, amikor bejelentette, hogy akkor most járunk kétszáznál. A vége olyan 11,5k/fő lett, de maximálisan megéri, már csak a borok miatt is. Meg azért, mert benne van a Michelin-kalauzban, bármit is jeletsen ez.

Céges pénzből külföldiekkel ideális.

Elöljáróban annyit, hogy ez a bejegyzés egyrészt azért született, mert mindenképpen meg akartam örökíteni az élményt, másrészt vannak, akik már hiányolták az írásaimat.

Nemrég nyílt az albérletünk alatt egy étterem és borbár, Szemy néven fut. Egyelőre nem érdemes rákeresni az Internet szabad világában, még nem kapott Michelin csillagot. Mivel elég jól nézett ki az enteriőr meg a plutoscsaj, úgy döntöttünk, hogy kipróbáljuk a konyháját is. A bejárathoz kihelyezett étlapkivonat olyan ételeket tartalmazott mint a töltött káposzta és a bécsi szelet. Ezek tipikusan azok az ételek, amelyeket a magyaros éttermek le akarnak tolni az arra járó külföldiek torkán - gondolta Stirlitz. Dögölj meg! - gondolta Szemy.

Mivel a vendéglő éppen a Hochlaufphase elején jár, így a bejárati ajtó előtt unatkozó két pincér versengve nyitott nekünk ajtót. A medence belepisilős részére ültünk, mert egyrészt akkor éppen nem volt rajtunk kívül senki, aki belepisilhetett volna, másrészt onnan szebb volt a kilátás a belső udvaron virágzó növényekre. Van kiülős rész is a lakóház belső udvarán, de akkor még hűvös volt ehhez.

Hamarosan kiderült, hogy a borbár része stimmel, például remek villányi készletük van. Majd kiderült az is, hogy a bejáratnál látott étlapkivonat nem kivonat, hanem maga az étlap. Amennyiben ez koncepció, akkor dicséretes, hogy nem vállalják túl magukat, hanem csak néhány nagyszerű ételt készítenek. Persze idővel érdemes lesz cserélni ezt a párat is.

A két vacsorára rendelt étel közül az egyik egy borjúleves volt tányérhússal, a másik pedig egy vadas marha zsemlegombóccal. A brojúlevest több különféle hússal lehet rendelni, az étlap alján be van számozva egy boci (pont, mint a hentesnél) és a húsok mellé oda van írva, hogy a szarvasmarha melyik részéből készül. Később jött egy házaspár, akik nem rendelkeztek megfelelő anatómiai ismeretekkel, a pincérnek pedig sajnos komoly gondot okozott elmagyarázni, hogy mégis melyik milyen. Mi a fehérpecsenyénél maradtunk. Egy rézlabasban érkezik az alaplé, majd külön tányéron a tészta és a zöldségek. Ezután jöttek a különböző szószok (almás torma, snidlinges majonéz, tormás zsemlemorzsa, fokhagymás spenót) majd öt szép szelet fehérpecsenye. Sem az ízre, sem az állagra, sem a mennyiségre nincs panasz.
A vadas marha olyan, mintha otthon enném, és ennyi már elég. A hús jól láthatóan ikertestvére a tányérhúsnak, de ez inkább előnye, mint hátránya. Itt is öt szép szelet hús pihen a tányéron, egy külön kis szószos edényben pedig bónusz vadas szószt kapok. A szósz elég finom, hagyományos répásmustáros. A hús puha és omlós, annak ellenére, hogy gyakorlatilag zsírmentes. A zsemlegombóc csak fiatal korában lehetett gombóc, azóta gondos kezek felszeletelték, hogy könnyebb legyen enni (avagy gyorsabb legyen megfőzni). A formai hibán kivül azonban nem találni fogást rajta.

A főételek után következtek a desszertek. Ha valaki már unja, annak elárulom, hogy kizárólag emiatt nem érdemes felkelni a netpincér elől. A tiramisu egy fagyikehelyben jön és egy jobb érzésű olasz sírva menekülne vissza a mamma szoknyája mögé, ha megkóstolná. Aztán van itt ugye karamellkrém. Ez ehhez valamiért "Crème brûlée" szerű dolgot társítottam, ami igazán ordas hiba volt. Jött valami kerek cucc, ami színtiszta keményítőből és zselatinból állt, a tetején csíkokra vágott naranccsal és vegül leöltve karamellsziruppal. Az ízét sokmindenhez lehetne hasonlítani, feltéve, ha az a zselés szaloncukor. Keresztpróbás kisérletnél szintén a zselés szaloncukor jött ki. Ha valaki szereti, annak bátran ajánlom. Valószínűleg a fánkkal kellett volna próbálkozni, az mégiscsak magyar.

És akkor záró gondolatként álljon itt a hely filozófiája: amikor az egyik leendő vendég megjegyezte, hogy milyen jó kis magyaros étterem ez itt, akkor felvilágosították, hogy ez nem magyaros, hanem magyar. És tényleg. Lehet enni hazai ízeket, de mindenféle flancos külföldiekkel (ez a vonal egyébként kizárólag a desszerteknél létezik) nem is érdemes próbálkozni. Viszont egy pulyka és egy lazac még rajta van a listámon...