Nem értem én ezt...

Mátrabérc 2007

A buszok Budapestről 4:45-kor indultak volna Sirokra, szerencsére már korán ott voltam, így sikerült az első busszal 10 perccel a meghirdetett előtt elindulnunk. A Krisztus előtt gyártott Ikarusban az egyik ablakot nem lehetett becsukni, így végig hűs szellő fújdogált. Ráaadásul valamiért a jobb oldalra ültem, pedig már itthon elhatároztam, hogy balra fogok. Így a hideg melett ráadásul a felkelő Nap első sugarai is engem boldogítottak. Kb. 20 percet tudtam összesen aludni, kapucnival a fejemen.

6:30-kor indultam a siroki rajtból. Huszonöt perc után ért az első sokk, két srác beszélgetett, hogy egyáltalán végigmenjenek-e. Az első 5 km-t a rutintalan kezdők módszerével jól elsiettem, egy csapat "náci" mögött, ezek után betársultam egy lányhoz, ami arra volt jó, hogy ismét kaptam levegőt. Egy idő után azonban túl kényelmesnek tűnt ez a tempó, így otthagytam őt. Az Oroszlánvár (10,6) előtti lajtos kocsinál kicsit kifújtam magam, majd lassan ám megállás nélkül mentem fel a hegyre, ami a térképen gyakorlatilag csak szintvonalak sűrű erdeje. Itt éppen szintidőnél jártam, közel 5-ös átlaggal.
A Kékesig semmi érdemleges nem történt, mindig tudtam a saját tempómban menni, és ugyanazzal az 5-10 emberrel előzgettük oda-vissza egymást. A Sas-kőtől (17,9) egy szemüveges sráccal mentünk fel a Kékesre (19,9). Ezen a szakaszon 25 percet hoztam a szintidőn, amiből negyedórát elpihentem, ittam forró levest, ettem szendvicset és zoknit cseréltem.
A Kékesről ereszkedés közben kiújult a sérülés a jobb bokámon, egyelőre azonban számottevően nem akadályozott. A Csór-hegyre (24,4) felérve azonban kezdtem fáradni, egyre nehezebben mentek az emelkedők és már csak 12 perc maradt az előnyömből.
Ezek után a közel két km viszonylag egyenes szakaszon egészen rendbejöttem és felmásztam Galytetőre (29,6). Az egyenes szakaszon egész jó átlagot mentem, így már volt több, mint fél óra tartalékom, és már túl voltam a felén. Galyatetőről ereszkedve azonban már kezdett zavarni a bokám, bár a vízszintes és az emelkedős szakaszokon még minden rendben volt. A fáradtságom valószínűleg az arcomra is ki lehetett írva, mert egy nő mindig azt kérdezte, hogy élek-e még :-). Tény, hogy Piszkés-tető és Ágasvár között töbször is meg kellett állnom 1-2 percre, hogy egyáltalán életben maradjak. Néha teljesen beszűkültem és kissé el is voltam éhezve.
A Vörös-kőhöz (35,2) a alig 21 perccel szintidő előtt értem, Ágasvárra (39,4) felefelé azonban eléggé belassultam a szakaszos pihenők miatt. A tetőn ismét meg kellett állnom, hogy fájdalomcsillapító géllel kenjem be a bokám, ugyanis egy nagyon meredek sziklás lejtő következett. Abban bíztam, hogy hamarosan leérek a faluba, ahol ihatok egy kis szörpöt és pihenhetek egy kicsit.
Mátrakeresztesre (42,6) -bár ez volt a leglassabb szakaszom a túrán- végül fél óra előnnyel estem be, aminek a felét elpihentem. Itt szeretném megjegyezni, hogy az állomás legnagyobb előnye az egyik pontőr hölgy volt, aki az időt írta a papírra... :-)
A hölgyekről jut eszembe, nekik valószínűleg kötelező volt idén piros felsőben indulniuk, esetleg mindannyian összebeszéltek. Vagy csak vörös túracuccokat árulnak. Nagy ritkán lehetett látni egy-két világoskéket, de ezzel meg is szűnt a színválaszték.
Közben még hátra volt a Múzsla. Többen riogattak vele útközben is, de én úgy voltam vele, hogy nem lehet az olyan szörnyű, meg ha már eddig eljöttem, akkor miért pont Mátrakeresztesen adnám fel. Aztán amikor felálltam, rájöttem, hogy alig tudok már menni. Meg ott volt egy csomó busz és a kocsma. Aztán elhesegettem (ez egy "s" a Google szerint, eddig még soha nem írtam le) a gondolatot és továbbindultam a maradék 13 km-nek. Na, ez aztán maga volt a rémálom.
Jött 6,1 km folyamatos emelkedő olyan meredek szakaszokkal, ahol egymás után feküdtek ki az emberek. Én próbáltam egyenletesen lassú tempóban menni, ami néha-néha már vánszorgásnak tűnt a kezdeti szakaszokhoz képest. Többször elgondolkodtam, hogy tüdőt vagy lábat lenne-e érdemesebb cserélni :-). Végül csak felértem (48,7). Az is mond valamit a csúcsról, hogy a 6 km-es szakaszra 2 óra szintidőt hagytak, ami majdnem reális. Nekem 1 óra 22 perc kellett, és hatalmas erőfeszítés, hogy olyan embereket kövessek, akik képesek voltak megállás nélkül felmenni. Szerencsére akadtak jó erőben lévő Hanák-Kolos teljesítők, akinek ez a szakasz még játszi könnyedséggel ment. És még mindig maradt 7 km-nyi idétlen lejtő, többnyire meredek sziklás szakaszokkal. Ezen a szakaszon végig egy 40 körüli szentesi agronómussal jöttem, neki a bal térde fájt kegyetlenül, nekem meg a jobb bokám. A meredek szakaszokon egy darabig csak vánszorogtunk, aztán rájöttünk, hogy ebben a tempóban soha nem érünk le, így taktikát váltottunk és elkezdtünk futni. Hát hatalmas élmény volt... Kívülről is vicces látványt nyújthatott két rokkant futó a meredek hegyoldalon. Végül leértünk a Diós-patakhoz, ahonnan már csak két km-t kellett sétálni a szurdokpüspöki iskolához (55,6) a célba. A végső  érjünkmárlebármiáron tempónak köszönhetően végül 52 perccel a szintidőn belül estem be a célba, bruttó 12 óra 8 percnyi megfeszített menetelés után.

Hétkor indult vissza Pestre a busz, kilencre már itthon is voltam.

Összefoglalás: Nem lehet ezt így, de tényleg. A szintidő az első 42 km-en annyira szűkre van szabva, hogy az ember mindig rohan és kimerül, pihenni pedig egyszerűen retteg, mert akkor vagy a Kékesnél vagy Mátrakeresztesen (itt nagyon szívesen, idén sem engedtek tovább sok embert) kizárják. A rövid pihenők és a sok szint miatt nagyon könnyen eléhezik az ember, én meg elfelejtettem szőlőcukrot vinni. A másik nagy hiba volt rejtett sérüléssel indulni, bár a honlapon csak az áll, hogy "jó erőben lévő, felnőtt embereknek" ajánlott indulni, de mindenképpen szükséges mindemellett makkegészségesnek is lenni. A harmadik -majdnem végzetes- hibát ott követtem el, hogy nem töltöttem fel az összes kulacsom vízzel Mátrakeresztesnél. Szerencsére a Múzsláról lefelé találkoztam egy korábbi gyakornokunkkal, aki adott a sajátjából, pedig akkor már kezdtem homályosan látni. Életmentő volt. Több, mint 5 liter folyadékbevitel mellett is 2,5 kilót fogytam a túrán, és azóta is folyamatosan éhes vagyok, pedig már kiettem a hűtőt :-).
Az egyetlen pozitívuma a túrának, hogy majdnem végig hátulról süt a nap, így csak a nyakam égett le csúnyán.

Itt egy hevenyészett grafikon, ami se nem lineáris, se nem részletes. A sárga vonal az ellenőző állomásokat köti össze egy kvázi-szinttérképpé (ez mondjuk igen csalós, mert pl. a Vörös-kő és Ágasvár közötti szakasz minden, csak nem egyenes). A sötétkék a sebességem a távolság függvényében, a lila pedig ennek az átlaga.