Összes blogok

Valamiert egyszerre kezduk el dudolaszni D-vel :P :)

Latta valaki oket Volton?

(A gyógyító gyermeki én by E. Chopich & M. Paul)

 

Feltétel nélküli szeretet = megbízhatóan és állandóan szeretni valakit, függetlenül attól, hogy hogy viselkedik és milyen érzései vannak.

 

"A gyógyító önnevelés abban áll, hogy megadjuk magunknak azt a szeretetet és elismerést, amit soha, vagy csak ritkán kaptunk meg másoktól."

 

Gyakorlat: Írj. Került tudatába érzéseidnek. Aminek nem vagy tudatában, abból nem tanulhatsz.

 

Magamba fojtok érzéseket. Ezeket ki kell szabadítani, és meg kell élni. Erre időt és energiát kell szánni.

 

"Törekedjünk harmóniába kerülni belső önmagunkkal" (najó, ezt nem így írják le)

 

"Szeresd önmagad"

 

Cél: Olyan egységes valamivé válni, ami önmagában megáll, nem vonzódik kényszeresen semmihez se, mert mindent amire szüksége van megtalál önmagában. Olyan valamivé válni, ami önmaga realitásának tudatában reálisan látja a környező világot is.

"Beszélgess önmagaddal." 

 

Az esetek 99,9%-ában az öngyógyítás kivitelezhetetlen. Nem, nem te vagy az a 0,1%. Beszélgess másokkal a problémáidról.

 

A pszichológiai terápia is olyan mint az össze vallás. Bárhogy is nevezed a módszert, amit csinálsz az mindig ugyanaz.

Mint ahogy a vallásnál is, van akit az egyik megfogalmazás jobban megfog mint a másik. (Saját vélemény)

 

"Ne csak a problémáidon, az örömödön is munkálkodj!" "Te igyekszel kideríteni, mi okoz neked valódi örömöt? És teszel is érte? A valódi örömödért?"

 

Mi az élet értelme? Először tanulj meg boldognak lenni és szeretni, aztán gondolkodj el rajta, fel kell-e még tenned a kérdést!

 

~~Itt a vége, fuss el véle!~~ 

 

 

Megnéztem. Itt most lett vége. :) Még egy ilyen szar, ócska, reklámízű, giccses, nyálas vackot rég láttam. Ráadásul dög unalmas volt. Uhh. Hát, marhára kellett bele az a pár szexjelenet jóseggű pasikkal, hogy valami elvigye a hátán ezt a tömény redvát. Közben sütöttem kenyeret, zabáltam csipszet - ugye a fogyókúra második napja, amikor is olyan szarul vagyok szinte egész nap, heveny hányingerrel küszködve, migréntől és egyebektől kínozva, hogy muszáj volt ennem, különben bekrepálok. Erre a pofámba kapok kilógó csontokat és újabb csontokat, divatos cuccokban, ahol a nő, aki felszed 8 kilót már szumóversenyzőnek kellene álljon... Háááát köszike. Kellett nekem ilyen fost néznem. Annyi haszna volt az egésznek, hogy az amúgy már épp elmúlófélben lévő szintúgy a fos jelzővel illethető kedvemet visszahozta és vacak közérzetemet megtaszajtotta még egy szívlapáttal. Amúgy is összevesztem családommal, még nem jöttek be a kapun, de már ölték egymást és így tovább egész délután. Először pár kocka csokin veszekedtek, akkor elszakadt a cérna, aztán mikor összeszedegettem pár négyzetcentiméternyi ép idegfelületet, akkor a tegnapról maradt kettő darab palacsintán vesztek össze. Na, ez már sok volt nekem. Mert a csoki helyett adtam mindkettőnek egy táblával, hogy basszák meg, hát ott még nem tartunk, hogy kaján marakodjanak, mint a kölökkutyák, erre kezdik elölről... Egyszerűen fel nem fogom. Mintha üres lenne az a kibaszott hűtő és meg kéne küzdeni foggal-körömmel vérig minden egyes falatért. Herót.

No de Szex és NY. Annyi haszna még volt neki, hogy meglehetős érzelgős hangulatba kerültem, gondoltam írok még egy levelet, amelyet lehet olvasatlan kukába hajítani. Mintegy a nap megkoronázásaként. Aztán mondok magamnak: jobb lesz neked blogba öntened a bánatod, nem röhögteted ki mégis magad - annyira... Itt meg nem számít.

Szóval itt ülök most, írom ezt a marhaságot, rohadtul fáj a szívem megint, a jobb karomról már nem is beszélve. És fázom állandóan. 

De az a kék cipő... Eztán csakis színes cipőkbe fogok beleesni, bár ahogy elnéztem a sarkát ez is reménytelen szerelem lenne, minimum acélbetét kellene bele, hogy elbírja a súlyomat. Hehe. 

Viszont hétfőn új élet, new life- ahogy a görög mondaná némi kis arisztokratikus fellengzéssel és ha távolra szakadna hazájától. És ez jó. Nem lesz itten holmi önsajnálatokra idő, élő, eleven emberek közt leszek naphosszat, ezt akartam mióta, pénzem lesz dögivel (hahahahahahaha), roppant elfoglalt és fontos ember leszek, kedves barátaimra sem lesz időm, remélem mindegyik kétségbeesett a hír hallatán, de sőt végképp nem lesz időm a fórumon múlatni céltalanul az időt és pláne blogolni. 

(Rozsdás kést nem mernék ez ügyben a torkomhoz tartani, de hogy kezdődjék egy igazi új élet, ha nem ilyen marha fogadalmakkal?)

Szóval hétfőn jól felveszem az új csizmámat, a holnap helyrerakandó frizurámat belövöm, az sem elképzelhetetlen, hogy a lila combfixemet kapom fel, bár csizma alá talán vétek volna, mindenesetre megfontolás tárgyát fogja képezni, szóval hétfő az hétfő, megyek, látok és persze diadalittasan távozom majd kellő időben.

Holnap viszont még csak péntek, meg kéne vennem az anyagot a kanapéra, ha megtalálnám azt a szórólapot a millió szórólap között, amelyiken a textiles címe volt rajta. Lehet felhívom A-t, talán tud valamit. 

Azt hiszem isteni filmkritikát írtam mostan, erre a pályára érzem predesztinálva magam. Ámen. 

Néha megrémiszt, hogy az emberek mennyire tudnak gyűlölni...

Most úgy teszek, mint a kiskamasz, aki mindenáron meg akarja osztani a barátaival a kedvenc zenéjét, mert ráizzott, és úgy gondolja az a legjobb, és ezt mindenkinek ismernie kell. Csak én verseket osztok meg (amiket dalszöveggé aljasítottam). Szegény kiskamasz még nem tudja, hogy csak a személyes varázsa miatt hallgatják meg a zenéit (és tanulják meglepően gyorsan a szövegeket) a többiek. Nem igazán várom, hogy bárki is rálelkesedjen ezekre, de én szerettem (szeretem) őket.

 

 

Hervay Gizella: Feketerigó-remény

 

Mert a remény, a feketerigó,

Betonkalitkába zárva.

Homlokát veri már a tájba, de nem hallgat el,

Nem hallgat el.

 

Repül a kis test a falnak verődve,

Alvadt vér már a tolla, csőre,

Maga a védtelen gondolat,

Feladhatatlan távirat.

 

Reggel, ha fáradtan ébredek,

Homlokom mögé bezárva,

Feketerigó világa, nem hallgat el.

Nem hallgat el.

--------------------------------------------------------------------

 

Ladányi Mihály: Hajnalra

 

Sápadt vigasztalója bánatomnak,

Gyertyafényben felszikrázó pohár bor,

Mikor a táj este fekete a magánytól,

Tüzünk mellett Villon úr elbratyizgat.

 

Kedvünk ma éjjel is randán elázott,

Hajnalra a bordélyház kulcs is eltűnt.

Nagy úr a kényszer! Reggelig szeszeltünk,

Megváltva ezt a kittikkadt világot.

 

Az álmokat úgy ütöttük csapra,

Mint teli hordókat a pincezugban.

Hej, Villon úr! Mennyi józan hazug van,

Kik itt csörtetnek vállunkat taposva!

 

Velük böffentsünk? Fojtsuk borba őket?

Villon úr mit gondolsz a legmegfelelőbbnek?

--------------------------------------------------------------------

 

Ezt pedig mindig szerettem volna megzenésíteni (most is) de nem tudok annyira jó zenét írni, ami méltó lenne ehhez a vershez.

 

Kányádi Sándor: Vannak vidékek  

 

ELŐHANG

 

vannak vidékek gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül
szavak sarjadnak rétjein
gyopárként sziklás bércein
szavak kapaszkodnak szavak
véremmel rokon a patak
szívemben csörgedez csobog
télen hogy védjem befagyok
páncélom alatt cincogat
jeget-pengető hangokat
tavaszok nyarak őszeim
maradékaim s őseim
vannak vidékek viselem
akár a bőrt a testemen
meggyötörten is gyönyörű
tájak ahol a keserű
számban édessé ízesül
vannak vidékek legbelül

Megfagyok.... vagy már megfagytam?.... nem is tudom! :S Tavasszal olvasszatok fel :)

Mentem végig az úton egyedül. Közben azon elmélkedtem – mert az a nagy húsgombóc a fejemben sosem áll meg pihenni – hogy milyen hosszú és egyenes a járda, amin lépdelek. Sötét volt, ám mégsem féltem, pedig szokásomhoz híven, így kellett volna történnie. Egyszer sem néztem hátra, ma talán inkább attól tartottam, ha megfordulok, sóbálvánnyá válok, mint Lót felesége a Biblia szerint. Valószínűleg az élettel is ekképp kellene tenni. Sosem rágódni a múlton, mindig csak a jövő lebegjen a szemem előtt, s az, hogy van olyan dolog, amiért igenis érdemes kikelni az ágyból reggel hatkor, akármennyire is nehéz. Miközben így méláztam saját kis problémáimon, észrevettem, hogy egy elágazás sincs a cél előtt. Lehet, hogy mindenkinek csak egy útja van, és nem változtathatja meg a sorsát, akármennyire nem hiszek a jóslásban, és az efféle ezoterikus blablákban. Megszületünk, és belénk égetik a bélyeget: jó, rossz, szép, ronda…stb. A  mese vége mindenkinek ugyanúgy alakul, bár a Dózsa György úti történet befejezése ennél azért vidámabbra sikerült, mert ott vártak a barátaim.