lptr hozta ki ezt belőlem:
Egyetem.
Első félév végén már melóztam. Sw.tesztelés, fejlesztés, majd tervezés következett, egyre "fontosabb" melók, és egyre nehezebben tudtam azt mondani, hogy sorry, de most nem jövök az egyetem miatt.
Húztam az egészet, mint egy rágógumit. Múlt félév végén még 50 kredit hiányzott ahhoz, hogy nekiállhassak a diplomatervezésnek. Úgy terveztem, hogy az még legalább 2 (vagy 3) félév. Vagyis hogy 8 év alatt fogok végezni. Aztán egy számomra fontos ember megkérdezte nyáron: "És ha összeszroítod a fogad, nem lehet egy félév alatt megcisnálni?"
Nos, még nem tudom. Az 50-ből 45 kreditem megvan, csütörtökön megyek még egy vizsgára. Ott kiderül.
DE: mindezt meló mellett csináltam végig. Nem mondom, meg is lett az eredménye, most valahol az idegösszeroppanás határát súrolom, néha már magam sem tudom, melyik oldalról.
És nem, ezt nem azért csinálom, mert az a bizonyos ismerős noszogatott.
Csak azért nem tudtam volna, amiatt nem lett volna erőm hozzá.
Amiért nekiálltam, és az utóbbi időben hülyére tanultam magam, az egész egyszerűen az, hogy túllegyek rajta. Mint egy foghúzáson, műtéten vagy epiláláson. Makacs vagyok: ha már ennyi energiát beleöltem, nem hagyom, hogy ne sikerüljön.
Többször fel akartam adni, ki akartam iratkozni, utáltam, hogy első-másodévben a koleszban körülöttem mindenki bulizott, míg én késő este értem haza a melóból, és csak arra volt erőm, hogy eldőljek.
De nem, most már nem adom! Ez az én egyetemem, nekem fáj, húzzák ki gyorsan, ne kínozzuk egymást tovább.
És aztán ismét jöhet az édes meló-ezerrel, de már azzal a boldog tudattal, hogy este mikor hazajövök, nem a könyvekre és jegyzetekre kell rábuknom, hanem végre lesz időm: Magamra!
