Csinszka naplója

Ti hisztek benne?

G-re és rám:

Oroszlán - Halak (én - Ő)

Kényelmes, de unalmas kapcsolat - egy Halak ember olyan mértékben behódol neked, hogy azt teszel vele, amit akarsz. Túl könnyű „préda", ezért nem is értékeled kellően, pedig társad mindent megtesz, hogy kedvedben járjon - ugrásra készen várja a parancsaidat, maradéktalanul kiszolgál. Neked azonban ez természetes, és eszedbe sem jut, hogy a sok kedvességet néha viszonozd, ettől viszont a másik annyira szenved, hogy előbb-utóbb elmenekül majd.

Halak - Oroszlán (Ő - én)

Végletes, szenvedélyes kapcsolat. Tetszik Neked az Oroszlánok magabiztos fellépése, játékossága, jókedve, bár néha durvának tartod egy-egy „beszólásukat", a nagyjeleneteiktől pedig egyenesen irtózol. Bánt az is, hogy társad nem méltányolja kellőképpen a Te figyelmességedet, sőt, magától értetődőnek tartja. Mindezek ellenére kedvesed kívánságainak maradéktalanul eleget teszel, hiszen nem lehet neki ellenállni – és valljuk be, nem is akarsz.

Körülbelül ezek a hangulatok, érzések váltakoznak bennem.

 

Valószínűleg még mindig nem tudom elhinni, hogy vége. Pontosabban nem hiszem, hogy nincsen vége, de egyszer csak belémhasít, hogy vége. Mindörökre. Próbálom átvészelni a napokat, telnek-múlnak, és egyszer csak jön ez a felismerés, hogy vége. Értsd már meg végre! És ilyenkor mindig nagyon fáj. Azért is rossz ez, mert ezzel az átvészeléssel eltelhet az idő, de bármikor jöhet egy ilyen hullám, hogy értsd már meg, hogy vége, nincs tovább. Értsd már meg, hogy az már nem a te életed. Értsd már meg, hogy nem kell vele foglalkozni. Nem kell. Nem a te dolgod. Nem kérnek belőled, miért foglalkozol akkor mégis vele? Múltba révedsz, próbálnád folytatni az életedet, de nem tudod, mert amiben eddig éltél, annak vége. Nem ugyanazok a problémáid, mint amik eddig voltak. Nem azok az örömeid sem. Felejtsd el őket.

 

Akaratlan önpusztítás: egyszerűen nem tudok enni. Nem vagyok éhes. De egy kicsit sem. Már egy hete napi egy péksüteményt eszem, és egyszerűen nem vagyok éhes. Nem kér a szervezetem belőle. Mintha magától kezdene önpusztításba. Mintha a testem is követné a lelkemet és a szívemet.

 

Párkeresés: tudom, hogy most még nem jött el az ideje. Csinálom, de pusztán csak azért, hogy eltereljem a gondolataimat. Nem megy.

 

Tudom, hogy valószínűleg mindezek az érzések normálisak, de én mégis abnormálisan élem meg őket. A barátokkal való találkozás átmenetileg erőt ad. A humorom még talán megmaradt.

 

Tényleg el fogok utazni. Életörömért.

 

 

Azt gondolom, hogy hosszú utat jártam be a hétvégén, legalábbis ami a lelki felépülésemet illeti. Bár azt is gondolom, hogy nem szabad naivnak lennem, könnyen lehet itt még visszaesés is.

 

Első és legfontosabb ilyen eredmény, hogy noha az eszem már réges régen tudta, de az érzéseim még ellene szóltak, hogy nem fogadnám vissza G-t (akkor sem, ha rózsaszirmokkal hintené az udvart, és szerenádot adna). Azt gondolom ugyanis, hogy nagyon labilis személyiség, és nem tudnék benne hinni, hogy valaha is kinövi, levetkőzi ezt a labilitását. Hibáztatni változatlanul nem tudom (ahogy egy barátnőm fogalmazta: ez kimaradt az alapcsomagból nálam) ezért a labilitásáért, de már belátom, hogy én ezen nem vagyok képes változtatni.

 

És hogy miért nem? Mert - és ezt G mondta, mikor vasárnap lebonyolítottuk a ruhacserét - egyszerűen nincsenek célja, életcélja (ami meg a legalapvetőbb lenne), az meg végképp nincsen. Én már 17 éves koromban tudtam, hogy kispolgári életre vágyom, akármilyen banálisan is hangozzék ez. Lakás, gyerekek, szerető, biztos család, mindennapi örömök. Ennyi és nem több. És ezért is lehettem annyira boldog G mellett, mert úgy éreztem, hogy a célom felé haladok. Ennek rendeltem alá mindent, de tettem ezt anélkül, hogy ezt áldozatnak, önfeláldozásnak érezném.

 

G-nek ilyen nem volt. Innentől kezdve nem tudott felelős lenni a tetteiért, nem tudott felelősségteljesen viselkedni. Nem várható el tőle, hogy ő is mindent alárendeljen valaminek, amikor nem tudja, hogy azt miért teszi. És itt volt egy nagy félreértés: én azt hittem, hogy neki is ezek a céljai, és ezért meg sem fordult a fejemben, hogy ő ezeket a mindennapi áldozatokat motiváció nélkül teszi.

 

Ezért gondolom én most azt is, hogy felelőtlen, mikor nem gondol bele, hogy az emberek azt feltételezik róla, hogy van egy célja, és mindent azért tesz, hogy ezt a célját elérje. Mert ez megtévesztő.

 

Picit furcsa most, hogy ez ilyen későn jött ez a felismerés. De sokáig azt hittem, hogy az elképzelhetetlen, hogy egy embernek nincsenek életcéljai. Illetve ezt még így általában el tudom hinni egy emberről, de G-ről nem tudtam. Mert különben nem tudtam volna elképzelni, hogy miért csinálja mindazt, amit csinál. De most már értem: a megfelelni vágyás motiválta, de természetesen ez nem lehet olyan erős, és nem adhat az embernek akkora kitartást, mint az, hogy ha látod, hogy miért teszed mindezt.

 

Innen nézve minden olyan egyszerűnek és világosnak tűnik, csak az volt a kulcs, hogy magát az alaphipotézist kellett megkérdőjelezni, és mihelyt ez megtörtént, minden a helyére került.

 

 

Könnyen lehet, hogy volt már úgy kb. két éve egy ugyanilyen című bejegyzésem.

 

A téma is ugyanaz: Szakítottunk G-vel. Sokkal fájdalmasabb volt, mint a múltkori. Ha egyszer összeszedem magamat, akkor leírom.

 

Most csak talán annyit: nő miatt. Azt hiszem. Illetve azt tudom, hogy van egy másik nő, csak nem tudom, hogy tényleg miatta-e. De ha ezt elfogadom, akkor úgy gondolom, hogy akkor tudom "jó szívvel" elengedni, ha tudom, hogy boldog lesz. Ha ezt elfogadom, akkor azzal a kínnal kell megbírkóznom, hogy nélkülem, egy másik nővel boldog. És ez fáj. Irtóra. És mivel akarom ezt a fájdalmat csökkenteni, ezért azt mondja valami hang bennem, hogy nem lehet vele boldog. Nem lehet nélkülem boldog. Csak az egérutat választotta. De ha meg eddig eljutok, akkor megdől az a hitem, hogy boldog. És akkor nem tudom elengedni. Paradox egy helyzet.

 

Az utóbbi hónapokban a poklok poklát jártam meg, előtte meg a mennyek mennyét.

 

Nem tudok haragudni rá, sőt, nem tudom nem szeretni. Nem tudok senkire sem haragudni, még a másik nőre sem.

 

Marad a fájdalom.

 

Hit, remény, vigasz nélkül.

Már megint gáz....

Szóval, igen. Régen, kb. fél éve érett már a dolog, de most szántam rá el magamat. Mondjuk nem vészes a dolog, mert a bal szemem 0,5-ös, a jobb meg 0,75-ös, de maga az optikus is meglepődött, hogy mennyire nem látok szemüveg nélkül. A jobb szememmel csak hieroglifákat, vagy kínai betűket véltem kiolvasni. Azt mondta, hogy ritka, hogy valaki ennyire megérezze ezt a fogú látásromlást.

Szóval, lesz nekem szép szemüvegem. Mondjuk egyelőre még úgy vagyok ezzel a dologgal, hogy nekem nem tud tetszeni. Hála Istennek, az optikában is azt mondták, hogy ne hordjam, csak színházba, moziba, vezetéshez.

Szerdára kész is lesz, lehet vele barátkozni.

Csak el ne hagyjam, mert nem olcsó mulatság a dolog...

 

Az ezt megelőző bejegyzésemnek ez volt a címe: Ügyvéd lettem.

Most meg éppen ennek a levét iszom. Csak úgy érzékeltetésképpen:

Kedd, 17:00

Megfordul a fejemben, hogy haza kellene mennem.

Kedd, 17:01

Kapok egy telefont, hogy másnap reggelre kellene egy kölcsönszerződés 4 Millió Euróról, meg a hozzá tartozó jelzálogszerződés. Mindkettő magyarul és németül, selbtsverständlich...

Éjfélig ezen dolgozom, nem vagyok kész csak az egyik szerződéssel magyarul.

Szerda, egész nap

Dolgozok a szerződéseken, ez alkalommal hajnal 1-ig.

Csütörtök, 12:00

Elkészülnek a szerződések, kiküldöm mindkét félnek.

Csütörök, 16:00

Találkozás az Ügyféllel, meg az ellenérdekelt féllel. Tárgyalások 23:00 óráig. Ettől kezdve hajnali 2:45 percig módosítgatása a szerződésnek.

Péntek, 3:30

Ágyba kerülök.

Péntek, 5:30

Ébresztő, irány Sopron... Tatabányáról visszafordulunk, mert mégsem lesz most ott aláírás.

Ezt követően az egész pénteki napot az ellenérdekű ügyfélnél töltöm, vergődés, előrelépés nincs. Este 6-kor haza.

Szombat, 12:00

Kiderül, hogy változik az egyik fél, úgy tűnik, legalábbis. Újra kell írni a szerződést.

És végül egy óra múlva indulok Veszprémbe, ha minden igaz azért, hogy mindennek a végére pontot tegyünk.

24 óra leforgása alatt írtak 33 oldal szerződést, amit nem egyszer, nem kétszer módosítottam.

Unom, és végtelenül tele van vele a púpom.

 

Azzal tartom magamban a lelket, hogy ez nekik nem kicsit lesz drága...

Nekem meg nem kevés munkadíjam lesz belőle...

Ügyvéd lettem.

Ezt is megéltük: most nem én vagyok a jelentkező, hanem nálam lehet jelentkezni. Interjúztatok.

Mit mondjak, furcsa érzés. Mert azért még nagyon élénken él bennem, hogy milyen volt, mikor én felvételiztem valahova. Emiatt igyekszem nagyon empatikus lenni, és oldani a feszültséget, ahogy csak lehet. Ehhez képest az első jelentkező (aki motivációs levelet is írt, pedig senki nem kérte, és ebben nagyon határozott csajszinak adta elő magát), remegett mint a nyárfalevél. Mi lenne, ha a főnököm interjúztatta volna rögtön?

Érdekes tapasztalat, hogy mennyivel több a lány jelentkező, mint a fiú. Felteszem, hogy eleve több lány is jár az egyetemre, de azért talán nem ennyire féloldalas az arány: kb. 20% csak a fiúk aránya a jelentkezők között. Behívni még egyet sem hívtam be, mert egyszerűen nem ütötte meg a mércét.

És ebben az egészben új távlatokat nyitott az iwiw. Az ember utánanézhet, hogy mit mond a páciens magáról nem interjú közegben.

Mindegy is, érdekes tapasztalat a jövőre, ha majd visszakerülök a jelentkező pozícióba.

Elméletileg holnap lesz az utolsó szakvizsgám.

Már öt hete tanulok rá, lelkiismeretesen. Mikor nekikezdtem, bennem volt az a fajta egészséges önbizalom, hogy ha az előző kettő sikerült, akkor ez nem lehet akadálya, mikor egyértelműnek tűnik, hogy ez a "legkönnyebb".

Bár ez természetesen relatív. Olyan mennyiség, hogy azt elolvasni sem akármi, nemhogy megtanulni. Az embernek nagyon kell szelektálni, amit - ha tisztes távolból nézzük - nem is olyan nehéz megcsinálni. De ahogy egyre mélyebbre ásom benne magamat, egyre nehezebben tudom eldönteni, hogy kell-e tudni azt a 2-eshez, hogy az 1935. november 22-e után, de 1937. augusztus 6-e előtt születettek nemzeti gondozási díja nyugdíjalapot képez-e, vagy hogy az ombusman összeférhetetlen-e a polgármesteri tisztséggel, illetőleg, hogy a Coreper II-ben akkor pontosan hogy is történik a döntéshozatal.

Meg egy hozzám hasonlóan mindig is jó tanulónak az is nehezére esik, hogy tudatosítsa, hogy itt nem kell mindent tudni. Egyszerúen fizikai képtelenség ezt a mennyiséget fejben tartani, illetőleg, hogy most nem az a cél, hogy 5-öst kapjak, hanem, hogy átengedjenek.

Ahogy közeleg a vizsga időpontja, úgy leszek egyre idegesebb, agonizálok itt magamban, de már igazából képtelen vagyok magamat rávenni a tanulásra, mert ha belelolvasok valamibe, akkor vagy spontán, vagy valami indukálja, de elkalandoznak a gondolataim, és egyre csak az jut eszembe, hogy már megint nem tudom pontosan azt az a-tól t-ig tartó felsorolást, és így tovább...

És persze ezzel mindenkinek az agyára megyek, hiszen rajtam kívül mindenki baromira biztos benne, hogy nekem ez a vizsgám sikerülni fog.

Ha tényleg sikerül, akkor ha minden rendben, augusztus 4-én lesz az avatásom. De tne igyunk előre a medve bőrére.

Ja, és aki elolvasta becsülettel ezt a bejegyzést, annak még azt is elárulom, hogy G pünkösdhétfőn megkérte a kezemet, rákövetkező szombaton meg kérését megismételte Apukám előtt is. :) Menyasszony lettem! :)