Szombat délelőtt is folytatatódott a szingliség jegyében: elmentem "shoppingolni", mert rá kellett ébrednem, hogy nekem úgymond casual ruháim alig vannak (tele van a szekrényem office viselettel, de hát abban mégsem mehetek Prágába kirándulni). Vásárolgatás közben kisebb (egyébként kellemes) sokként kért, hogy noha már eleve kisebb méretű ruhákat akasztottam le (lévén fogytam), de amikor még ennél is két számmal kisebbet kellett kérnem az eladótól, azért az meglepett. 40-es méretű ruhákba én azt hiszem, soha nem fértem bele: mikor áttértem bakfis méretről felnőtt méretre, szerintem rögtön 42-essel kezdtem. Na jó, most sem jó rám valószínűleg minden 40-esnek titulált ruha, de ez nem rondítja be örömömet.

Aztán szombat délután megejtettem az ex-anyósomnak megígért látogatást. Ebbe most nem mennék bele, de összességében nem sikerült rosszul.

Vasárnap pedig a sport oltárán áldoztam egy kicsinykét: voltam kenuzni (már majdnem 4 éve kenuztam utoljára, de ezek szerint ez olyan, mint a biciklizés, nem nagyon lehet elfelejteni), majd ismét visszatérve a szinglisztereotípiákhoz, kangooztam is egyet.

Ez a kis sportélet visszahozta az étvágyamat, de azért nem árt vigyázni, hogy a friss szerzeményekbe még két hét múlva is beleférjek.

Egyébként meg egész hetemet a várakozás tölti ki: már alig várom, hogy menjünk Prágába pénteken, mert, mint ahogy azt a jósnő is megjósolta: az jó lesz!

Ugyan interpretációs gondjaim még vannak, de ez természetesen kizárólag az én kiműveletlenségemből fakadhat. Efelől szemernyi kétségem sincs.

Na már most, ami még az én dilettáns agyamnak is nyilvánvaló volt:

Pénz fog állni a házhoz (még jó, különben minek járok dolgozni?!), szerelmi bánatban leszek még egy darabig (nem mondod, tényleg?), és el fogok utazni. Na, ez az egyetlen, amit adott esetben tényleg nem láthatott előre, mert elvileg tényleg lehet, hogy megyek Prágába (de még nem biztos, bár most, hogy a kártya is ezt dobta, már tutti!). Ugyanakkor ez állítólag azt is jelentheti, hogy elutazom vidékre, ami így meg már megint nem nagy móka, mert abban sincs meglepő, ha hazautazom a szüleimhez. Ja, és még a pletyka szerepelt aránytalanul sokat a jövőmben...

Ki az, akinek ezek után kétségei lennének?

Már gondolkodtam rajta, hogy milyen lesz. Féltem, hogy ott nyomban összeesek. Kíváncsi voltam, hogy milyen érzés lesz. El tudom-e majd magamat engedni. Nem lesz-e nagyon rossz. Meg egyáltalán, hogy fog rá sor kerülni?

És amikor megtörtént (már egész este sejtettem, hogy meg fog), akkor olyan érzésem volt, mintha olvadó jég lennék. A kezdeti gátlások, a kezdetben a fejemben járó gondolatok lassanként szertefoszlottak, és a végén át tudtam magamat adni a pillanat varázsának. Az első önfeledt pillanatom volt már hónapok óta!

Nem tudom, hogy ez hogyan működik az emberben. Amikor most, mikor egyedül vagyok, megérint egy férfikéz (legyen az akár csak pusztán baráti), vagy puszit ad (nem az üdvözlő, vagy búcsúpuszira gondolok), akkor sokkal érzékenyebben reagálok rá. Pedig nyilván nem szerelmet érzek, ezért hajlamos lennék azt gondolni, hogy ez pusztán fiziológiás reakció. Mikor viszont párkapcsolatban éltem, akkor ezek az érintések teljesen hidegen hagytak: még a maguk fizikai valójában sem váltottak ki belőlem semminemű borzongást. Képes lenne ezek szerint a tudatom ennyire hatni az érzékszerveimre? Képes lennék tudatosan irányítani még az ösztöneimet is?

Ez vajon a normális, vagy az, hogy az ember akkor is megborzong egy ellenkező nemű ember simításától, mikor párkapcsolatban él? Csak valahogy helyére teszi a dolgot. Persze ez már olyankor nem minden esetben ennyire egyszerű. Mert felmerülhet az emberben az is, hogy ezt a borzongást nem is lett volna szabad megélnie. De vajon tényleg? Vagy ennyire különbözőek vagyunk?

Még a péntek egészen jól indult, barátnőm jött hozzám, és olyan igazi lélektől lélekig hatoló beszélgetés volt, bár azt is meg kell mondjam, hogy elenyésző részben szólt rólam a beszélgetés. De jó volt egy kicsit másnak a problémáival is foglalkoznom, bár, és valószínűleg ez a mostani lelki állapotom folyománya, kíméletlenül őszinte voltam. De jó volt azt látni, hogy mégha nem is olyan dolgokat mondok, amit könnyű megemészteni, elfogadja, elgondolkodik rajta.

Szombaton aztán csináltam a klasszikus hülyeséget: miközben zuhanyoztam, rájöttem, hogy nincs is előttem már a G arca. Ekkor, ahelyett, hogy örülnék neki, elkezdtem fényképeket nézegetni, amit aztán természetesen bőgés követett.

Szombat este activityzni mentünk, ami finoman szólva is nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Valahogy nem tudtam felszabadultan hülyéskedni, alkoholt nem ittam (illetve nem sokat), mert tartottam attól, hogy az sem ezt hozná ki belőlem. Úgyhogy miután az activity parti után elindultunk bulizni, én hazafelé vettem az irányt.

És akkor vasárnap tetőzött a problémám. Ott voltam egyedül, és, noha máskor élveztem ezeket a lopott, csak magamra szánt időket, most nem tudtam vele mit kezdeni. Nyugalom helyett magányt éreztem. Ismét sírás, ismét kilátástalanság.

Aztán ma reggel jött a takarítónőm, aki valami hihetetlen egy nőszemély. Azt hiszem, a ripacs rá a jó szó, de nem lehet neki zokon venni, mert jószándékú. És minden áron jósolni akar nekem: holnap reggel jön, és kártyát vet. :) Valahogy az a típus, aki a jég hátán is megél, kapott már nem kevés pofont az életben, de mégis olyan derű és optimizmus sugárzik belőle. Talán az a kulcs, hogy nem veszi komolyan az életet, és benne magát sem, meg a problémáit sem. Egy fél órára rám is átragadt ez a hangulat.

A hétvége tanulsága még, hogy valamit tennem kell, hogy visszataláljak magamhoz, megrázzam magamat, kibillentsem magamat ebből a jelenlegi helyzetből, mert ha nem, akkor ezt az állapotot én képes vagyok időtlen időkig konzerválni. Nem hiszek abban, hogy majd az idő segít, mert ha én mindeközben dolgozom az idő ellen, akkor hiába. (Édesanyám szerint ez azért van, mert makacs vagyok.) Azt még nem tudom, hogy pontosan mi az, amit tennem kell, vagy kellene, de már érzem, hogy szükség van valami változásra. Ha van valami jó ötletetek, szívesen fogadom.

Hiányzik. Beszélnék vele. Szemébe néznék. Odabújnék a vállára.

Mit lehet ezellen tenni?

Két ilyen dolog jutott eszembe:

Az egyik, hogy levágattam a hajamat rövidre. Ez valószínűleg tipikus női reakció, de nem bántam meg, mert tetszik, és eddig, aki látott, mindenki dícsérte. (Persze lehet, hogy csak nem akartak még jobban belegázolni az amúgy is rozzant lelkivilágomba.) Egy barátom, akivel pénteken bulizni indultunk, elment mellettem, nem ismert meg. Aztán mikor ráköszöntem, akkor egészen meglepődve mondta, hogy milyen jól nézek ki, és határozottan jót tett nekem a szakítás. Köszönhetően az frizura mellett a szakítás másik kedvező mellékhatásának, nevezetesen is a lepasszolt kilóknak.

Aztán tegnap meg túl estem életem első randiján. Mármint új életem első randiján. Valószínűleg nem találtam meg életem párját, de kellemes este volt. Végülis önmagában az, hogy 20 perc csetelés után találkoztunk hirtelen felindulástól vezérelve, és több mint 3,5 órát beszélgettünk, folyamatosan egymás szavába vágva, azt gondolom, hogy jelzi, hogy elég jól telt az este.

Valamire viszont rá kellett ébrednem: Sajnos az elmúlt 3 évem olyannyira összekapcsolódott a G-éval, hogy kevés olyan emlékem van a közelmúltból, ami ne kapcsolódna hozzá, vagy valamelyik közös ismerősünkhöz. Ezért nehéz úgy beszélgetnem, hogy ne valami ilyen emléket mondjak, vagy ne jusson eszembe az, hogy valaki közös ismerősünk ezt vagy azt mondta. Így olyan, mintha folyamatosan az exről beszélnék. Pedig nem szándékosan van így, tényleg már engem is zavar, hogy folyamatosan ez jut eszembe, de hát mégiscsak életem része volt ez a három év, nem törölhetem ki. Sokat változtam, alakultam, fejlődtem is az elmúlt években, így ha korábbi emlékekre hivatkoznék, akkor meg már nem adnék teljesen valós képet önmagamról. Az is én voltam, vállalom, csak a teljességhez hozzátartozik az elmúlt 3 év is. Ilyen az a kérdés is, hogy mit szoktál csinálni szabadidődben. Azt nem mondhatom, amit eddig csináltam, mert azt most már nem csinálom. Viszont egyelőre nem vette át semmi a szerepét, nem alakult még ki újból a saját, megállapodott életem, sodródom innen oda. Úgyhogy ezért erre a viszonylag egyszerű, és az ismerkedés eléggé kezdetlegi fázisában felmerülő kérdésre is sokat kell gondolkodnom, hogy mit válaszoljak.

Sokat gondolkodtam erről az érzésről természetszerűleg az utóbbi időben, és egészen máig biztos voltam abban, hogy nem csak a szívével szeret az ember, hanem az eszével is. Nem mintha ezt a kettőt annyira külön lehetne választani, egészen egyszerűen csak, ahogy egy barátnőm fogalmazta, a szerelem döntés kérdése is. Kb. úgy, mint ahogy, és ezt az analógiát G-től lopom, van valaki, aki szép, mert szép, és van valaki, aki szép, mert szépnek látjuk. És ez a hasonlat azért is tűnt nagyon adekvátnak, mert arra is igaz, hogy a szerelem, ha csak a szívből jön, múlandó, mint a szépség. De ha valakit, akit az eszünkkel, döntésünkkel is szeretünk, akkor az tud tartós lenni.

Majd ma elkezdtem olvasni Coelho-nak a "Piedra folyó partján ültem, és sírtam" c. művét. Noha még nem olvastam el (ködösen rémlik, mintha ezt már korábban olvastam volna, egészen egyszerűen valószínűleg akkor nem voltam abban a hangulatban, hogy be tudjam fogadni), ugyanakkor Pilarban, a főhősnőben magamat láttam visszaköszönni. Aki küzd a szíve ellen, és nem engedi, hogy rés alakuljon ki a gáton, nem akar szerelmes lenni olyasvalakibe, aki nem tud folyton mellette lenni, akivel nem tudja elképzelni, hogy le tudja élni az életét.

Belegondoltam: lehetséges, hogy az én, kispolgári élet utáni vágyam is csak ez a gát. Ami megakadályoz abban, hogy nagy szerelmeket éljek át? Hogy a kiegyensúlyozottságot fontosabbnak tartom a magával kapó, de céltalan, és akár efemer boldogságnál? És lehetséges, hogy tényleg nem ez az út? Az én utam?

Lehetséges, hogy mégsem akkor teszek meg mindent magamért, ha kiegyensúlyozottságra vágyom és törekszem? Lehet, hogy ez csak félelem attól, hogy ha hagyom magamat elragadni az érzések által, és akkor ez feltételezi a szenvedést is.

Mintha eddig a tanulság az lenne, hogy hallgass a szívedre. Hallgass a benned rejlő gyermekre. De honnan tudhatom, hogy mit súg a szívem? Honnan tudhatom, hogy az a szívem, és csakis a szívem tiszta, hamisítatlan hangja?  

Nincs tartozásom a szüleim felé? Fogadjam el azt, hogy világra jöttem, és szuverén élet lettem? És ha az a bizonyos belső hang, nekem azt mondja, hogy a Te utad nem ez, hanem hogy átéld a nagy szerelemet, akkor merjem ezt követni? Nincs olyan tartozásom, hogy ők felneveltek engem, kiegyensúlyozott családi hátteret biztosítottak, és viszonozni nekik ezt csak azzal tudom, hogy magam is igyekszem ezt az utat járni, és az én gyermekeimnek biztosítani ugyanezt?

El tudom hagyni egyáltalán az eszemet, és szerelmesnek lenni valakibe ész nélkül? Képes vagyok én erre? Képesnek kell lennem egyáltalán erre? Tényleg ez az út?