Az első csók
Mármint a P.G. időszámításban.
Már gondolkodtam rajta, hogy milyen lesz. Féltem, hogy ott nyomban összeesek. Kíváncsi voltam, hogy milyen érzés lesz. El tudom-e majd magamat engedni. Nem lesz-e nagyon rossz. Meg egyáltalán, hogy fog rá sor kerülni?
És amikor megtörtént (már egész este sejtettem, hogy meg fog), akkor olyan érzésem volt, mintha olvadó jég lennék. A kezdeti gátlások, a kezdetben a fejemben járó gondolatok lassanként szertefoszlottak, és a végén át tudtam magamat adni a pillanat varázsának. Az első önfeledt pillanatom volt már hónapok óta!
Nem tudom, hogy ez hogyan működik az emberben. Amikor most, mikor egyedül vagyok, megérint egy férfikéz (legyen az akár csak pusztán baráti), vagy puszit ad (nem az üdvözlő, vagy búcsúpuszira gondolok), akkor sokkal érzékenyebben reagálok rá. Pedig nyilván nem szerelmet érzek, ezért hajlamos lennék azt gondolni, hogy ez pusztán fiziológiás reakció. Mikor viszont párkapcsolatban éltem, akkor ezek az érintések teljesen hidegen hagytak: még a maguk fizikai valójában sem váltottak ki belőlem semminemű borzongást. Képes lenne ezek szerint a tudatom ennyire hatni az érzékszerveimre? Képes lennék tudatosan irányítani még az ösztöneimet is?
Ez vajon a normális, vagy az, hogy az ember akkor is megborzong egy ellenkező nemű ember simításától, mikor párkapcsolatban él? Csak valahogy helyére teszi a dolgot. Persze ez már olyankor nem minden esetben ennyire egyszerű. Mert felmerülhet az emberben az is, hogy ezt a borzongást nem is lett volna szabad megélnie. De vajon tényleg? Vagy ennyire különbözőek vagyunk?
