A Szerelem
Valószínűleg túl kevés és kicsi vagyok én ahhoz, hogy erről az érzésről írjak. Természetesen - de ezt felesleges is talán előrebocsátanom - nem azzal a szándékkal születik ez a bejegyzés, hogy akár csak megközelítsem is a szerelem mibenlétét, pusztán gondolataim, kételyeim megfogalmazása a cél.
Sokat gondolkodtam erről az érzésről természetszerűleg az utóbbi időben, és egészen máig biztos voltam abban, hogy nem csak a szívével szeret az ember, hanem az eszével is. Nem mintha ezt a kettőt annyira külön lehetne választani, egészen egyszerűen csak, ahogy egy barátnőm fogalmazta, a szerelem döntés kérdése is. Kb. úgy, mint ahogy, és ezt az analógiát G-től lopom, van valaki, aki szép, mert szép, és van valaki, aki szép, mert szépnek látjuk. És ez a hasonlat azért is tűnt nagyon adekvátnak, mert arra is igaz, hogy a szerelem, ha csak a szívből jön, múlandó, mint a szépség. De ha valakit, akit az eszünkkel, döntésünkkel is szeretünk, akkor az tud tartós lenni.
Majd ma elkezdtem olvasni Coelho-nak a "Piedra folyó partján ültem, és sírtam" c. művét. Noha még nem olvastam el (ködösen rémlik, mintha ezt már korábban olvastam volna, egészen egyszerűen valószínűleg akkor nem voltam abban a hangulatban, hogy be tudjam fogadni), ugyanakkor Pilarban, a főhősnőben magamat láttam visszaköszönni. Aki küzd a szíve ellen, és nem engedi, hogy rés alakuljon ki a gáton, nem akar szerelmes lenni olyasvalakibe, aki nem tud folyton mellette lenni, akivel nem tudja elképzelni, hogy le tudja élni az életét.
Belegondoltam: lehetséges, hogy az én, kispolgári élet utáni vágyam is csak ez a gát. Ami megakadályoz abban, hogy nagy szerelmeket éljek át? Hogy a kiegyensúlyozottságot fontosabbnak tartom a magával kapó, de céltalan, és akár efemer boldogságnál? És lehetséges, hogy tényleg nem ez az út? Az én utam?
Lehetséges, hogy mégsem akkor teszek meg mindent magamért, ha kiegyensúlyozottságra vágyom és törekszem? Lehet, hogy ez csak félelem attól, hogy ha hagyom magamat elragadni az érzések által, és akkor ez feltételezi a szenvedést is.
Mintha eddig a tanulság az lenne, hogy hallgass a szívedre. Hallgass a benned rejlő gyermekre. De honnan tudhatom, hogy mit súg a szívem? Honnan tudhatom, hogy az a szívem, és csakis a szívem tiszta, hamisítatlan hangja?
Nincs tartozásom a szüleim felé? Fogadjam el azt, hogy világra jöttem, és szuverén élet lettem? És ha az a bizonyos belső hang, nekem azt mondja, hogy a Te utad nem ez, hanem hogy átéld a nagy szerelemet, akkor merjem ezt követni? Nincs olyan tartozásom, hogy ők felneveltek engem, kiegyensúlyozott családi hátteret biztosítottak, és viszonozni nekik ezt csak azzal tudom, hogy magam is igyekszem ezt az utat járni, és az én gyermekeimnek biztosítani ugyanezt?
El tudom hagyni egyáltalán az eszemet, és szerelmesnek lenni valakibe ész nélkül? Képes vagyok én erre? Képesnek kell lennem egyáltalán erre? Tényleg ez az út?
